Oldalletöltések száma: 4685084
2017. május 28. vasárnap 06:50,
Emil és Csanád napja van.

A zsaroló

Ül az ember a számítógépe előtt, figyeli a monitort, munkát végez, levelet ír, tervez, filmet néz, híreket, kommenteket olvas, játszik, vagy éppen pénzügyeivel foglalkozik. Semmi különös, csak átlagos 21. századi tevékenység.
   Ül a gépe előtt egy másik ember valahol a világ ki tudja melyik pontján, és azon ügyködik, hogy másoknak kárt okozzon, miközben ő látványosan meggazdagodik. Mondhatnánk, hogy ez is csak egy átlagos, bár szerencsére az előbbinél ritkább 21. századi tevékenység.
   Meglehet, hogy ez az interneten terjesztett írásom nem jut el az olvasókhoz, mert a cikk születésének pillanatában már több mint 150 ország számítógépeit érte el a WannaCry elnevezésű zsarolóvírus, amely a középkori pestisjárványokhoz hasonló sebességgel terjed és szedi áldozatait. Igaz, e vírus nem öl meg embereket, csak a mindent átszövő informatikai rendszereket teszi tönkre, amellyel viszont cégóriásokat, állami intézményeket, adatbázisokat és rajtuk keresztül a világ polgárait hozhatja súlyos helyzetbe.
   A zsaroló a számítógép működését megakadályozó kártevő hatástalanításáért 300, estenként 600 dollárnyi virtuális pénzt, Bitcoint követel. Ahogy azt szakértők megállapították, a zsarolóvírust az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynökségétől lopták el más hackerszoftverekkel együtt. A kártevő a Windows operációs rendszerek egyik sebezhetőségét használja ki, amelyet a Microsoft már hónapokkal ezelőtt kijavított, csak éppen sokan nem telepítették a frissítést.
   A számítástechnikához amúgy mit sem értő, annak vívmányait csak használó emberek igencsak elképedve figyelhetnek fel arra a mondatra, hogy az amerikaiak – ahogy számtalan más ország megfelelő kormányhivatala is – zsarolóvírusokat és más, az informatikai rendszerek befolyásolására, tönkretételére alkalmas hackerszoftvereket fejlesztenek és tárolnak. Egy átlagpolgár, akinek legfőbb gondja az, hogyan teremtse elő saját és családja megélhetési költségeit, nemigen gondol arra, hogy kormánya akár külső ellenségek, akár saját polgárai ellen bevethető kiberfegyvereket gyártat és tárol nagy mennyiségben.
   Nem kell nagyon képzettnek lenni az informatika terén, elég csak a napi híreket olvasni, hogy tudjuk, hatalmas háború zajlik jelenleg a kibertérben. Gondolhatunk az amerikai elnökválasztást befolyásoló támadásokra, az álhírgyárak tömegeket félretájékoztató „híreire”, és máris megértjük: nagy veszélyben vagyunk.
   Nyilvánvalóan óvatossággal, megfelelő vírusvédelemmel egy szintig lehet védekezni a támadások ellen, de félek tőle, ahogy nekem, úgy nálam sokkal tudósabb embereknek sincs fogalmuk a tökéletes megoldásról.
   Rossz hír viszont a zsarolóknak, hogy fizetni aligha fogunk.

Esélytelen generációk

Minden átlagosan jó érzésű szülő azt szeretné, ha a gyermeke többre vinné, mint ő. Ennek érdekében erőn felül is megad számára mindent, amit jónak lát. De mifelénk ez sajnos édeskevés. Egy közelmúltbeli felmérésből ugyanis az derült ki, hogy az Európai Unióban a magyarok bízhatnak a legkevésbé abban, hogy a gyermekük jobban fog élni, mint ők.
   De nem csak a gyerekekről van szó, a polgárok saját helyzetük javulásában is csak visszafogottan reménykedhetnek. Az Eurofound felmérésében azt vizsgálták, mekkora az esély arra, hogy valaki magasabb társadalmi státuszba lépjen, vagy, hogy mennyire számíthat jobb munkahelyre, mint amilyen a szüleinek volt. Nos, ha azt saját sorsunkból, vagy a környezetünkben élők kínlódásából még nem vettük volna észre, a vizsgálatból megtudhattuk, hogy társadalmi mobilitás terén az EU legrosszabbja éppen szeretett hazánk.
   A Social mobility in the EU (Társadalmi mobilitás az EU-ban) című tanulmány készítői többek között azt vizsgálták, hogy hányan tudtak 2002 és 2010 között magasabb társadalmi pozícióba kerülni. Magyarország ebben lett a legutolsó az EU-ban, mindennek tetejébe bármelyik nemet is nézzük, az utolsó hely a miénk.
   Akkor sem állunk jobban, ha azt vizsgáljuk, hogy hányan számíthatnak jobb munkára, mint amilyen a szüleiknek volt. Döbbenetesen alacsony, mindössze tízszázalékos esély van arra, hogy egy magyar férfi jobb munkát végezzen, mint az apja és ez a Horvátország, Málta, Olaszország és Románia nélkül vizsgált 24 tagállam legelkeserítőbb adata. A nőknél már valamivel jobb az állapot, negyedüknek van reménye arra, hogy jobb munkát végezzen, mint az édesanyja, bár ez is az elemzés harmadik legrosszabb eredménye.
   Nyilvánvalóan akkor lehet fejlettebb a társadalmi mobilitás (az, amikor az egyén vagy a család társadalmi helyzete megváltozik, átlép az egyik társadalmi osztályból, rétegből a másikba), ha az adott országban magas szintű az oktatás, ha az oktatásból jól tervezett út vezet a foglalkoztatottak világába, és ahol a dolgozókat tudásuk, teljesítményük alapján díjazzák. Persze ilyen rendszerek nem épülhetnek éhbérnél is kevesebb javadalmazást nyújtó közmunkára, visszafogott tudást adó ám engedelmes polgárokat létrehozó oktatási rendszerekre, mert az garantálja az adott ország leszakadását.
   Ma tehát ott tartunk, ha a magyar szülő azt akarja, hogy gyermeke többre vigye, mint ő, akkor arra biztatja csemetéjét, hogy nyugati egyetemen tanuljon, és ha végzett – fájdalom ez egy szülőnek – keressen más országban a hazainál sokszorosan jobban megfizetett munkát és jobb körülményeket biztosító életet.
   Ez is egyfajta társadalmi mobilitás, bár számunkra a legrosszabb.

Nem beszélni külföldi

Két hazánkfia sétál a városuk főutcáján, amikor hozzájuk lép egy külföldi.
   - Do you speak English? – kérdezi az illető, de miután látja az értetlen arckifejezéseket, újból próbálkozik: Sprechen sie Deutch? A válasz ugyanaz. Lemondóan legyint és otthagyja a kérdezetteket.
   - Jó lenne, ha beszélnénk valamilyen idegen nyelven – mondja az egyik, mire a másik: ez az ember kettőt is tud, és látod, mire megy vele...
   A minap két fontos hír is napvilágot látott az idegen nyelvekkel kapcsolatban. Az egyik szerint a közkedvelt keresőóriás megújította fordítóprogramját, amellyel már magyarról, vagy magyarra is meglehetősen jól lehet szövegeket fordítani, a másik hír szerint nyelvtudásban tökutolsók vagyunk az EU-ban.
   Rögtön adódik a kérdés, minek is tanulnánk idegen nyelveket, ha egy számítógépes alkalmazással pillanatok alatt olyan nyelvre fordíthatjuk gondolatainkat, amilyenre akarjuk? A helyzet persze közel sem ilyen egyszerű, mert a gépi fordítások még akkor sem olyan pontosak és félreérthetetlenek, ha egyik-másik hírportál azzal is üdvözölte a megújulást, hogy az így már előbb tudja az „érdekes” megnyilvánulásairól elhíresült magyar állampárti vezető gondolatait, mint ő maga.
   De félre a gonosz megjegyzésekkel, azért is kellene tudnunk, mondjuk angolul, amely nyelvet már minden uniós országban megértenek, hogy ha külföldre megyünk, ne haljunk éhen, vagy ne tévedjünk el, esetleg képesek legyünk eligazodni az interneten.
   Az Európai Unió 24 országában készített szomorú statisztikából kiderül, hogy hazánk polgárai tudnak legkevésbé más nyelven is kommunikálni, továbbá, hogy a 25-64 év közöttiek idegennyelv-ismerete terén még az igencsak rosszul teljesítő bolgárok is előbbre tartanak nálunk. A magyar felnőttek mindössze 37 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet. A harmadik legrosszabbul szereplő spanyolok közül is 13 százalékkel több az idegen nyelvet beszélők száma, mint mifelénk.
   Aki már próbálkozott azzal, hogy megtanuljon egy idegen nyelvet, érzékelhette, hogy olyan nyelvtani szabályokkal fárasztották éveken át, amelyektől végképp összezavarodott és elment a kedve a tanulástól. A korosabbak megtapasztalhatták ezt akkor, amikor kötelezően tanultak oroszul. Az eredmény közismert.
   Pedig a nagyvilágban sok ország oktatása mutat követendő példát arra, hogy hogyan is kell megtanítani egy idegen nyelvet. Nyilván nem a nyelvtannal, amit az emberek zöme anyanyelven sem ismer, hanem beszédtanítással, mondatok begyakorlásával, mit például teszi a világ legkedveltebb nyelvoktató alkalmazása, a Duolingo.
   Úgy tűnik, ez az alkalmazás többet tesz lemaradásunk csökkentéséért, mint a magyar állam oktatáspolitikája sok évtized óta.

Nőügyeink

Őszinte vallomást teszek: mindig is gyengéim közé tartoztak a nők. Szeretem a társaságukat, kedvességüket, céltudatosságukat éppúgy, ahogy elnézem csapongásaikat, akaratosságukat, vagy éppen lelki bizonytalanságaikat. Nélkülük semmit sem érne az életem és hiányukban igencsak rosszul érezném magam a bőrömben.
   Ráadásul tetszenek az okos nők, az sem bánt, ha akad nálam sokkal eszesebb, talpraesettebb, jobban kereső a közvetlen környezetemben (bár tapasztaltam, alkalmazkodni hozzájuk már közel sem könnyű, éppen képességeik miatt). Büszke vagyok és voltam mindig is azokra a lányokra, asszonyokra, akikre családomban felnézhettem, sikereiknek éppúgy örülök, mint a magaménak. Hiszem és remélem, hogy a modern társadalmakban az ilyen szemlélet közel sem oly ritka, mint azt néhány macsólelkű férfitársam elhitetni akarja.
   Mindezek után nem lehet váratlan, hogy elítélem a nőkkel kapcsolatos erőszakot, fölényességet, a háttérbe szorításukat. Úgy vélem, hogy az a férfi, aki egy olyan országban, ahol a népesség több mint fele nő „nem foglalkozik nőügyekkel”, vagy aki azt találja mondani: „szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, ha unokákat szülhetnének nekünk” nem csak vezetőnek, de családfőnek is alkalmatlan. Önmaga állított ki igazolást erről.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap kiderült, az Európai Unión belül Magyarországon a legalacsonyabb a parlamenti képviselőnők aránya és e téren Magyarország a világ 194 országa között a nem éppen előkelő 158. helyen áll. A 199 fős magyar parlamentben csupán húsz nő tevékenykedik, vagyis mintegy tíz százalék a női politikusok aránya és ez a szám a rendszerváltás óta lényegében változatlan.
   Az Integrity Lab kutatói erre a kérdésre keresték a választ, hogy miért van ilyen kevés nő a magyar politikai életben. Kiderült, a megkérdezettek 84 százaléka nem ért egyet azzal az állítással, hogy a nők kevésbé alkalmasak politikusnak és 74 százalékuk azt sem fogadja el, hogy a nők kevésbé képesek nehéz döntéseket meghozni.
   Az a közelítés, hogy vezetni csak férfi tud, nem pusztán a politikára, de a gazdaságra is igaz, pedig aki már dolgozott női vezetővel tudja, hogy legalább annyira megfontolt, tudatos, felkészült irányító lehet, mint egy férfi. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy kevés cég bízza a vezetést nőre és kevés vállalkozás fizeti meg a férfiakéval azonos módon a női munkatársakat. Vagyis a nő maradjon a háztartásban, ha pedig munkát vállal, úgyis gyengébben teljesít majd, mert ott van számára még a gyerek, a férj, meg a lakás ellátása, vagyis nem juthat elég energiája a munkahelyi munkára.
   Pont ez az a szemlélet, amelyet oly hangosan elítélünk más népeknél.

Égtájak

Mielőtt bárkinek az érzelmeibe gázolnék, gyorsan előrebocsátom, hogy nekem személy szerint egyetlen nemzet polgáraival sincs bajom mindaddig, amíg nem törekszenek felettünk uralkodni, amíg hazámat, családomat, barátaimat, engem nem szándékoznak leigázni és békés életvitelemet nem akarják megváltoztatni.
   Ifjúkoromban sokszor hallottam az akkori állampárt vezetőinek biztatását, miszerint ne essünk hasra Nyugat előtt. De mi, magyarok bizony hasra estünk, ha láttunk egy modern autót, vágyott tárgyat, ha nagy ritkán kiutazhattunk a Lajtán túlra és megcsodálhattuk az ottani életet. A többség álma volt, hogy oda tartozzunk.
   Aztán megtörtént és részesei lettünk a nyugati világrendszernek. Ma meg azt olvasom, hogy mind többen igyekeznének vissza a jó meleg keleti akolba. Persze nem mindenki, de aki feltétlen híve a mai állampártnak és az országot irányító egyszemélyi vezetőnek, nagy részben igen.
   Mindezt a környezetemben nem tapasztalom, nemigen akadnak, akik visszasírnák a Nagy Testvér gondoskodását, de ahogy azt egy felmérés is bizonyítja, sok magyar ember vágyik Moszkva barátságára. Bár ahogy az egyik, valóban komolyan vehető újság írta, a szakértők szerint egy szűk csoportnak áll érdekében az irracionális barátság fenntartása Oroszországgal, mert az ország egésze ebből nem húz hasznot.
   A legnagyobb és egyelőre még nem kormányszócső hazai hírportál készíttetett a napokban egy közvélemény-kutatást, amelyben többek között azt vizsgálták, hogy vajon a polgárok szerint Magyarországnak Keleten vagy Nyugaton van-e a helye. Magyarország jövője szempontjából nyolc országról, országcsoportról kérdezték az emberek véleményét.
   Nem meglepő az eddigi felmérések alapján, hogy a magyarok közel fele csalódott ugyan az Európai Unióban, de kilépni a többség nem akar a gyakorlati előnyök miatt és az is kiderült, hogy polgártársaink csaknem fele az unióhoz, különösen Németországhoz, valamint az Egyesült Államokhoz való közeledését tartja szükségesnek. Van ugyanakkor 26 százaléknyi magyar, aki a keleti irányt pártolja, míg ugyanennyien nem választanának Kelet és Nyugat között. És a sikeres állami propaganda eredményeként a többség az arab országokkal (és Izraellel) semmiképpen sem erősítené a kapcsolatokat.
   A teljes népességben a nyugatpártiak vannak egyértelmű többségben, de nem elhanyagolható a Moszkva-barátok száma sem. Meglepetés, már ha az egyáltalán, hogy a kormánypárti szavazók 67 százaléka Moszkva-barát, ahogy a még inkább jobbra lévő párt szavazói is azok, bár kisebb arányban. Megdöbbentő adat, miszerint a 30 év alattiak 42 százaléka gondolja úgy, hogy az országnak Moszkva felé kellene tartania.
   Szívből kívánom az arrafelé igyekvőknek, hogy soha ne tapasztalják meg a Kelethez tartozás nagyszerűségét.

Megállítom Brüsszelt

Nincs mese, meg kell állítanom Brüsszelt. Oda van írva a felhívás az óriásplakátokra, ott virít szinte minden újságban. Ennek fele sem tréfa, itt bizony tennem kell valamit.
   Kicsit bajban vagyok, mert a múltkor, amikor biciklizés közben elszakadt a fékbowden, a bringát is alig tudtam megállítani, majdnem elestem, és a szelet sem sikerült tenisz közben, pedig igencsak kellemetlenül fújt. Szóval vannak gondjaim a megállításokkal.
   Este fáradtnak éreztem magam, ezért aztán reggelre halasztottam a megállítást. Akkor nagy bőszen neki is kezdtem, de aztán mégis jobbnak láttam előtte bereggelizni, a jó munkához ugyanis kell az erő. Megettem a szalámis, sajtos szendvicseimet, hozzá egy kis paradicsomot, paprikát, jófajta három az egyben kávéval leöblítettem és máris tisztábban láttam a világot. Na, gondoltam, itt az ideje nekilátni, mert ha feladat van, akkor azt meg kell csinálni.
   Aztán csak ültem és néztem ki magam elé a fejemből, mert fogalmam sem volt, hogyan is állítsam meg Brüsszelt. Merthogy sehol sem láttam. Körülnéztem a szobámban, sehol, kimentem a kertbe, majd az utcára, de nem jött. Most légy okos Domokos, gondoltam, mert sehol sem volt Brüsszel.
   Kicsit elgondolkodtatott az is, hogy meglehet, ez a Brüsszel nevű egyén nem is jön errefelé? Akkor meg hogy állítsam meg? Vagy talán nem is egy személyről van szó, hanem Belgium fővárosáról és az Európai Unió központjáról? De én még sohasem találkoztam személyesen sem élő, sem főváros Brüsszellel, bár jártam Belgiumban. Igaz, akkor is csak úgy átugrottunk párommal Luxemburgból Mechelenbe, várost nézni. Beismerem, annak idején eszembe sem jutott, hogy ha továbbautózunk Brüsszelig, akkor azt én ott helyben meg tudnám állítani. Megnéztük a katedrálist, sétáltunk a főutcán, aztán ennyi. Ha akkor észnél vagyok, talán Mechelent megállíthattam volna. Vagy ha az asszony figyelmeztet rá. De nem tette.
   Egyre inkább úgy érzem, hogy túlnő rajtam a feladat, nincs egyetlen épkézláb ötletem sem, hogy merre is induljak, mit vigyek magammal, amivel el tudom végezni mélyen tisztelt egyszemélyi vezetőm által rám osztott feladatot. Mert ha kéri, akkor meg fogom állítani Brüsszelt, ez nem vitás. De valószínűleg nagyon agyafúrt valami lehet ez a Brüsszel, mert még a kisvárosom főutcáján sem mutatkozik semerre sem. Egy szó, mint száz: bajban vagyok.
   Aztán egy kósza gondolat fészkelte be magát az agyamba. Lehet, hogy arról a Brüsszelről van szó, amelyik tizenhárom éve csak úgy, számolatlanul dobálja felénk a sok-sok pénzt, és amelyből sokan oly jól élnek? Amennyiben igen, akkor szólok: most álljanak meg!
   Vagy talán nem is Brüsszelt kellene megállítani?

Multi kérdés: ki a csaló?

Állok a pénztár előtti hosszú sorban a velencei-tavi kisváros öt szupermarketjének egyikében. Ki kevesebb, ki több terméket pakol ki a kassza futószalagjára, ahol tejtermékek, felvágottak, zöldségek, sokféle édesség, ital, háztartáshoz szükséges vegyi anyag, mindenféle portéka sorakozik Európa számtalan országából.
   Úgy tűnik tehát, hogy szinte semmi foganatja sincs a kormánypárti politikusok kemény akciójának, amely során szinte naponta ágálnak a multik állítólagos gyakorlata ellen, miszerint az ugyanolyan márka- és terméknév alatt forgalmazott élelmiszerekből vacakabbakat árulnak nekünk, mint a nyugati polgároknak. Ha igazuk van és mi másodrendű vásárlóknak számítunk, akkor nagyon helyes, ha tiltakoznak a módszer ellen.
   A baj csak az, hogy mindez nem, vagy csak igen kis részben bizonyított. Vannak vizsgálatok, amelyek szerint akad eltérés a hazánkban és mondjuk az Ausztriában árult azonos portékák között, és vannak más vizsgálatok, amelyek ezt cáfolják.
   Az interneten megtalálhatjuk a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) vizsgálatainak eredményeit, amelyek után a kormány állítja, a vizsgált termékek 70 százalékánál tapasztalható kisebb vagy nagyobb minőségi eltérés. Ez alapozta meg a vezető politikusok multikat elmarasztaló nyilatkozatait is. Aztán a múlt hét csütörtökén az MTI hírei között ez volt olvasható: A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) vizsgálata után megállapítható, hogy a belföldön és külföldön megvásárolt termékek túlnyomó többsége között semmiféle összetételbeli vagy érzékszervi különbség nem volt. Mindezt egyébként az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége (Éfosz) közölte.
   Fel sem merül bennem, ahogy nyilván önökben sem, hogy mindez azért történik, mert a kormányzat egy ideje a számukra baráti vállalkozások érdekében harcot folytat néhány jól körülírható nemzetközi üzletlánc ellen. Ilyenkor egyáltalán nem gondolok arra, hogy ezt is, ahogy a vörös csillagos logójú holland sörös cég ellen folytatott hadjáratukat, sajátos érdekek vezérelnék. Ugyan már!
   Persze ha ezek a multinacionális üzletláncok számunkra valóban hitványabb termékeket gyártatnak és forgalmaznak, akkor nincs helyük itt, mert az megbocsáthatatlan. Ahogy az is, ha egyesek olyan „tudományos” vizsgálati eredményekre hivatkoznak, amelyek szerint néhány itthon és külföldön vásárolt termék összehasonlításakor tapasztalható, hogy kicsit másabb a színük, vagy mintha nem lenne pont olyan az ízük. Így aztán a legtöbb magyar vásárlóhoz hasonlóan nekem sincs fogalmam az igazságról.
   Viszont ma is alig találtam szabad helyet az egyik meggyanúsított multi parkolójában.

Hetvenszázalékos nem

Önfejű egy nép a magyar. Szabadság-harcolhat bármennyit is hazánk egyszemélyi vezetője a „gyarmatosító” Brüsszel ellen, mi mégsem akarunk kilépni az Európai Unióból. Legalábbis a nagy többség biztosan nem.
   A kormány által létrehoztatott, közpénz milliárdokkal kitömött, néhány ezer példányban megjelenő kormányszócső napilap megbízásából készített felmérést a minap a Nézőpont Intézet Brüsszel és az Európai Unió magyarországi megítéléséről. Nyilvánvalóan nem véletlenül, hiszen egy, a szabadságharc folytatásához megfelelő eredmény további muníciót adott volna az esetleges Huxithoz, vagyis az unióból kilépéshez, hogy hazánk végre független, boldog nemzetállam lehessen, kiszabadulva Brüsszel karmai közül.
   A kutatást kezdeményezők számára igen sajnálatosan az derült ki, hogy bár a véleményt mondók 56 százaléka inkább elégedetlen, mint elégedett a szervezet működésével, mégis tízből hét megkérdezett nem lépne ki az Európai Unióból.
   Tény, hogy a teljes magyar felnőtt népesség 66 százaléka szerint inkább rossz irányba mennek a dolgok Európában. Ahogy az egész világon. Sokfelé kegyetlen diktátorok nyomorítják a népüket, Amerikában meglehetősen puskaporos a levegő az új elnök kontár működése következtében, a Balkánon már csak egy szikra kell a háborúhoz, a zavart agyú, vérgőzös terroristák miatt a fejlett országokban sincs biztonságban a békés lakosság, rossz irányba haladnak a gazdasági folyamatok, ráadásul a világ túlnépesedéssel, klímaváltozással bajlódik.
  Erősítendő a kormányzati szabadságharcot, a napokban az Országgyűlés elnöke azt találta mondani, hogy a nemzetállamok demokratikus legitimációjának jelenleg a világban nincs elfogadható alternatívája. Nagy kár, hogy e jeles embernek éppen beszéde közben nem jutott eszébe az Amerikai Egyesült Államok, ahogy az olyan föderációk, társulások sem, amelyek a nagyvilágban sikeresen működnek. Az USA-n túl is közel harminc ilyen szövetség létezik a Földön, például Németország, Brazília, vagy éppen Kanada.
  Érdekes lenne egy olyan felmérés is, hogy vajon az európai uniós tagságot elfogadók széles táborában hányan vennék szívesen, ha hazánk egy Európai Egyesült Államok tagállama lenne. Hiszem, hogy a nemzeti értékek megtartásának igénye mellett is sokan értenék meg annak hasznát, lehetőségeit. S ha az azonos nyelv használatától ez a lehetséges közösség még igen távol is van, a nyitott határok, a szabad mozgás, a közös pénz használata már többfelé megvalósult és igény van közös határőrizetre, hadseregre, több olyan szervezetre is, amelyek nemhogy csökkentenék, de biztonságosabbá, békésebbé és fejlődőképesebbé tennék a mai nemzetállamokat.
  A történelemből tudjuk, hogy ahol kisebb-nagyobb nemzetállamok versengenek hatalomért, területekért, piacokért, ott borítékolható a békétlenség, a háború.

Még vizitdíjat is

Minek ehhez egy drága felmérés? Aki betegként bemegy egy állami egészségügyi intézménybe, pár pillanat múlva már a bőrén érzi, hogy valami nincs rendben és minél több vizsgálatra, ápolásra, műtétre van szüksége, annál inkább tudatosul benne: baj van a rendszerrel.
   A Publicus Intézet a Vasárnapi Hírek megbízásából a napokban készített egy reprezentatív közvélemény-kutatást, amelyben az egészségügy megítélését vizsgálta. Tíz megkérdezettből heten elégedetlenek az állami egészségüggyel, a fél évvel ezelőtti méréshez képest még tovább nőtt az elégedetlenség.
   A megkérdezettek kétharmada szerint az állami egészségügyben tapasztalt állapotok az utóbbi években romlottak és 56 százalékuk szerint a jelenlegi kormány a felelős a kialakult állapotokért. Ráadásul a kétharmaduk akár vizitdíjat is hajlandó lenne fizetni, ha ezzel javulna az egészségügy állapota.
   Tudjuk, hogy egy egészségügyi rendszer működtetéséhez pont ugyanaz kell, mint a háborúhoz, vagyis mérhetetlenül sok pénz. De míg az utóbbin csak a fegyvergyártók és kereskedők gazdagodnak, addig a jól működő egészségügyi ellátórendszernek egy egész ország élvezheti a hasznát. S ha már a pénznél tartunk, azt is tudjuk, hogy mifelénk abból van a legkevesebb. Persze, csak ha a köznépről van szó, mert egyébként számolatlanul, csatorna méretű csöveken folynak el az adóforintjainkból összeszedett állami milliárdok.
   Soha nem érnék a végére, ha most felsorolnám az elmúlt hét év, meg az előző két évtized kormányzatainak felesleges költekezéseit, miközben a kórházakból, rendelőkből az áldatlan munkakörülmények, a túlterhelés, az alacsony fizetések miatt elfogytak az orvosok, nővérek, szakképzett személyzet. Ahogy a WC-papír a lepusztult épületű egészségügyi intézmények illemhelyeiről, úgy hiányoznak gyógyszerek, orvosi eszközök is a gyógyításhoz.
   Bizonyára komoly baj lenne, ha a jól működő gyógyító rendszer áldásos tevékenységének köszönhetően a hatvanon túliak tovább élnének, akkor ugyanis számukra nyugdíjat kellene fizetni és ez megint csak a közpénzt vinné el a fontosabb kiadásoktól. Úgymint barátok kitömése, drágán dolgozó, ám megbízható tulajdonosú cégek helyzetbe hozása, miniszterelnök úri környékre költözése, fenntarthatatlan, méregdrága stadionok építése, Városliget átépítése, hatalmas sportesemények rendezése. Csupa olyan lehetőség, amelyeknél számolatlanul eshet le a pénzmorzsa a kedveltek számára.
   Az egészségügy más tészta. Oda be kell tenni a pénzt, és az eredmény még akkor sem garantált. Bár, ha arra gondolunk, hogy kiváló szakmunkások, magasan képzett mérnökök, tanárok, alkotni képes szakemberek maradnának életben és tennék tovább a dolgukat, szép siker lenne. De amíg a közös pénz másra kell, addig jó állampolgárként az a dolgunk, hogy ne legyünk betegek.
   Vagy ha mégis, hát patkoljunk el mihamarabb.

Mondandóink

Egy másik időben és térben, úgy közel fél évszázaddal ezelőtt egyike voltam a Magyar Néphadsereg frissen bevonultatott honvédjeinek. Ebben a minőségemben éppúgy káromkodtam, trágárkodtam, ahogy azt az ország legkülönbözőbb részeiről összesodoródott, a legeltérőbb szellemi színvonalon álló fiatal férfiak beszédstílusa megkívánta.
   Volt a kétéves túlélési gyakorlatomnak egy pillanata, amikor egy elöljáróktól mentes délutánon az egymással felszabadultan üvöltöző ifjakat – magunkat – szinte kívülről látva, végérvényesen megundorodtam attól a beszédtől, amelynek én is gyakorlója voltam. Ott és akkor döntöttem el, hogy hátralévő életemben soha többet nem káromkodok, nem trágárkodom. Bár diákkoromban is hetente legkevesebb két könyvet olvastam el, mégis egyik katonatársam segített szemléletváltozásomban, aki értékes könyvekre, gondolatokra, a képzőművészet szépségeire, az élet egy egészen másik oldalára hívta fel a figyelmemet.
   Egykori tanítványaim tudják, hogy két évtizedes edzői pályafutásom alatt módszeresen és keményen gyomláltam a csúnya beszédet, bár nem nagyon hiszem, hogy korabeli munkám eredménye még ma is fellelhető lenne. Ha igen, volt értelme az erőfeszítésemnek.
   A réges-régi emlékek annak nyomán jutottak eszembe, hogy a minap végképp meghaladta az amúgy erősen leszázalékolt ingerküszöbömet a közbeszédre, az online újságírásra jellemző, végsőkig leegyszerűsített stílusú beszéd, alávaló írásmód, a rádiókban is gyakran hallható otromba kifejezések használata. Az emberek tele vannak feszültséggel, indulattal és azok okát nem részletgazdagon leírva, elmagyarázva, szinonimákat használva fejezik ki, hanem mocskos jelzőkkel, nem is oly régen úriemberek, vagy hölgyek társaságában még kimondhatatlan szavakkal.
   Apropó hölgyek! Meglehet, hazánk történelme során összesen nem volt oly sok csúnyán beszélő lány és asszony, mint napjainkban. Divat lett a szennyes beszéd, amellyel talán erőt kíván sugározni az ilyenkor cseppet sem nőies nő, vagy egy olyan eszközt találni a maga számára, amivel mérhetetlen felháborodását, valaki, vagy valami elleni tiltakozását fejezheti ki.
   Tudok olyan kutatásról, amely szerint a (ritkán alkalmazott) szitkozódás, trágárkodás enyhíti a testi, vagy éppen lelki sérülések fájdalmát, míg mások szerint a cifrán káromkodó, vagy trágár beszédű ember kreatív gondolkodású. Míg az első esetet hajlandó vagyok némi fenntartással megérteni, addig a másodikat igencsak nevetségesnek tartom.
   Sajnos ma nemigen lehet sikeres egy film, stand up comedy, írásmű, vagy vicc, ha nem tartalmaz disznó szavakat, kiszólásokat. Tudom, hogy kihalófélben lévő állatfajta vagyok, olyan, akit ez még zavar, bár talán mégsem annyira, mint a politikusok hazugságai.
   Azok hallatán olykor még én is mondanék valami mocskosat.