Oldalletöltések száma: 5294772
2017. szeptember 22. péntek 22:49,
Móric napja van.

Melyik harc lesz a végső?

A középkorú, egy ideje egyedül élő férfinak elvei vannak. Emiatt családtagokkal, barátokkal, közeli és távolabbi szomszédokkal kerül kisebb-nagyobb összetűzésbe, eggyel-kettővel perbe és sokakkal haragba. Igazát rá akarja erőltetni másokra is, ha kell, kemény szóval, ha kell, hát ököllel. Gondolhatják, hogy hányan szeretik.
   Komoly hasonlóságot találtam a fentiek és aközött, hogy hazám kormánya – de többnyire nem a polgárai – mind több szövetségesének, barátjának megy neki. Baja van az unióval, amelynek a lakosság döntő többsége ma is híve, és csak az elmúlt két-három évben különböző, többnyire mondvacsinált okok miatt baja támadt már a román, szlovák, szerb, horvát, norvég, holland, osztrák, német szomszédunkkal, barátunkkal. Országunk egyszemélyi vezetője messze többet használja a harc és csata szavakat, mint a béke bármilyen kifejezését.
   A napokban éppen Ukrajnával akadtunk össze, bár ezúttal az ottani magyarokat is sújtó oktatási törvény miatt kivételesen jogos a felháborodás. Úgy tűnik, az egész világ kezd mind idegesebbé, kötekedőbbé, harciasabbá válni, mintha az emberiség egy részének hiányozna egy újabb világháború. Több országban is felgyorsult a fegyverkezés, a nagyhatalmak óriásit szájkaratéznak egymással, és Észak-Koreában, míg a nép jószerével füvet eszik, hogy mind több pénz jusson fegyverekre, a jól táplált „kedves vezető” az atombombát szállító rakéta gombján tartja zsíros ujját.
   De nincs nyugalom máshol sem, Mianmarban például százezer számra öli, teszi földönfutóvá a rohingyákat, vagyis az ország kisebbségét alkotó lakosait a helyi katonaság, arab földön háború zajlik több fronton, előidézve a soha nem látott nagyságú népvándorlást Európa irányába, amely számtalan újabb feszültsége forrása lett az elmúlt években.
   Az már régen bebizonyosodott, hogy a végtelenül nagy mennyiségű és folyamatosan bővülő tudása mellett is nehezen tanuló faj az ember. Például sok évezredes, háborúskodással színesített történelme még mindig nem elég bizonyíték számára arra, hogy a hadviselés, ellenségeskedés soha nem hozza el a feltétlen békét és megnyugvást, sokkal inkább az újabb viszályt.
   Nyilvánvalóan sok lett az ember e mind szűkebb sártekén, jószerével egymásba érnek a testek, egy-egy nagyváros sokmilliós lakossága számára a személyes tér parányivá zsugorodott, vagyis az embereknek több helyre, élelemre, tárgyra van szükségük, amelyekhez víz, termőföldek, energiahordozók, alap- és nyersanyagok kellenek. Ha pedig nincs, hát másoktól akarják elvenni. Fegyverekkel. És erre tesznek rá jó pár lapáttal azok a politikusok, akik saját hatalmuk bebetonozása érdekében gerjesztik még tovább a feszültséget.
   Vajon melyik harc lesz a végső?

Látomás

Már jó ideje érzem, hogy itt nincs rendben valami. Olyan bonyodalmak történnek a Földön, mintha ez egy képzeletbeli, meseszerű világ lenne, amelyben sok a gonosz cselszövő, a zsákos ember, meg a lelketlen vasorrú bába, és ők, valamint a hozzájuk hasonlók forgatják olyan irányba az eseményeket, amelyekből a história többi résztvevőjének csak baja származik. Arra jutottam, hogy talán nem is valóságos a mi világunk, hanem csak valakinek, vagy valaminek a gondolataiban létezünk. Megjegyzem, lehetnének jobb gondolatai is.
   Mint kiderült, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, mert a tudósok fejében is felmerült a gondolat, hogy valójában a világ nem is létezik, és minden csak egy kitalált, de nagyon részletes szimuláció. Vagy hologram.
   A 90-es években az amerikai Leonard Susskind fizikus és a Nobel-díjas holland Gerard 't Hooft állt elő az ötlettel, hogy amit nap nap után tapasztalunk, az csak egy háromdimenziós holografikus kivetülése valaminek, ami egy távoli, a világegyetem szélén levő kétdimenziós felületen történik. A holográfiát egyébként 1947-ben a brit állampolgárságú magyar tudós, Gábor Dénes találta fel.
   A Wikipédia szócikke szerint „a holográfia a fény hullámtermészetén alapuló olyan képrögzítő eljárás, amellyel a tárgy struktúrájáról tökéletes térhatású, vagyis háromdimenziós kép hozható létre”. Bevallom, nem sokat értettem abból, amit ide leírtam, de a lényeget igen, azt, hogy igen kiváló elmék, nemzetközi hírnevű fizikusok foglalkoznak azzal a felvetéssel, hogy amiben élünk, amit érzünk, gondolunk, a nem más, mint egy kivetített háromdimenziós kép, vagyis hologram.
   Ettől kezdve aztán már minden világos lett előttem. Mindaz a sok gyalázat, ami e sártekén az emberhez köthető, csak valaminek a kivetülése. Még akkor is az, ha háborúkban, gázkamrákban, tömeggyilkosságokban tízmilliók haltak meg, ha a kivetített világ sok országát diktátorok irányítják, akiknek kegyetlen vágya, hogy mindenáron hatalmon maradjanak, és miközben sanyargatják saját népüket, mellesleg keményen gazdagodjanak is.
   Lehet, hogy a mostanában mindent meghatározó menekültáradat is csak egy hologram, ahogy az lehet egy parányi, kevesebb, mint tízmillió lakosú ország népét butító folyamatos gyűlöletkampány, vagy az egyik nagyhatalmú ország cselekedete is, amellyel befolyásolja a másik nagyhatalmú ország elnökválasztását, hogy aztán az általuk hatalomhoz segítettel azonnal ellenségek legyenek. Ez persze még egy vicc hologramnak is rossz.
   Az, hogy mi minden hologram, amelyben részt veszünk, innen kezdve csak a fantázia dolga, pontosabban annak, ami egy távoli, a világegyetem szélén levő kétdimenziós felületen történik.
   Ugye, hogy így már érthető a világunk?

Kamerás világ

A múlt héten egy forrófejű, a baráti államok vezetőinek rendre nekitámadó, ezáltal külügyi feladatára teljességgel alkalmatlan magyar miniszter szövegértési nehézségeiből kirobbant magyar-holland kormányzati békétlenség elvitte a figyelmet minden más hír elől. Pedig van egy valóban fontos ügy is, amely elsikkadni látszik a hatalmas kormányzati ellenségkép-gyártás áradatában.
   Napjaink közállapotait jellemzi, hogy a MÁV huszonöt jegyvizsgáló önkéntes közreműködésével megkezdte a testkamerák használatának tesztüzemét. Mint a hírekből kiderült, a vonatokon sok szóbeli és fizikai támadás éri a munkájukat végző jegyvizsgálókat. S bár csak tesztüzemről van szó, igencsak üdvözöljük a közlekedési társaság döntését. Egyre több ugyanis a feszültség az emberekben, a bunkóság is mind magasabb szintet ér el, vagyis nem árt, ha a hőzöngők, erőszakoskodók tette és képmása felkerül egy videóra. A jegykezelők bekamerázása nem új a nagyvilágban, több vasúttársaság is él már vele, és mint kiderült, ahol kamera van jelen, ott csökken az erőszak.
   Eleinte sokak ellenszenvét váltotta ki az utcai közbiztonságot figyelő kamrák felszerelése, amelyek fáradhatatlanul pásztázzák azóta is mind nagyobb számban a közterületeket. A tiltakozók a magánélet és a személyiségi jogok szentségét féltették, pedig hát hol van az már az internetes, okostelefonos világban, amikor a kütyük révén valakik, valahol még talán azt is jobban tudják, hogy mit csinálunk, vagy éppen mit fogunk tenni, mint mi magunk. Gondoljanak csak a testreszabott internetes reklámokra, arra, hogy szinte mindenki zsebében ott lapul a fényképezésre, videofelvételre alkalmas kamera, vagyis, hogy napjainkban mindenki mindent és mindenkit megfigyel és őket is megfigyelik, ahogy a megfigyelők megfigyelőit is.
   Akiknek nincs különösebb takargatnivalójuk, ma már inkább örülnek nekik, mintsem tiltakoznak a köztéri kamerák ellen, hiszen valóban nagyobb a biztonság ott, ahol a bűnözők felvevőket sejtenek. Ma már elvárjuk, hogy legyenek kamerák a tömegközlekedési eszközökön, boltokban, utcákon, bankokban és még ezernyi, sokak által látogatott helyen. Vagyis igenis számítunk arra, hogy a Nagy Testvér vigyáz ránk.
   Sajnos még egyetlen ország sem jutott el odáig, hogy vezető politikusait bekamerázza. Persze más országok titkosszolgálatai nyilvánvalóan őket is megfigyelik, de nekünk, egyszerű polgároknak az lenne jó, ha akkor is készülnének róluk felvételek, amikor zárt körben kitalálják a népet bosszantó, nyomorgató intézkedéseiket, vagy amikor egy bűvész ügyességével tüntetik el a közpénz milliárdokat, szórják szét maguk és barátaik között. Egy tévécsatorna igen nagy nézettségre tehetne szert ezek közvetítésével.
   Szép jövő áll a kamerás világ előtt.

Ügymenet

A Magyarországon született, családjával külföldön élő honfitársunk imádja a Velencei-tavat és úgy döntött, itt az ideje, hogy vegyen egy nyaralót az egyik tókörnyéki településen. Ennek nincs is jogi akadálya, a férfi kettős állampolgárként rendelkezik magyar útlevéllel, vagyis jogosult ingatlan vásárlására.
   Az üzlet meg is köttetett, a vevő kifizette, majd családjával boldogan birtokába vette új nyaralóját. Úgy intézték dolgaikat, hogy egy egész hónapra ott is tartózkodjanak. Egy kis bökkenő van csak az ügymenetben, a Földhivatal mindaddig nem írja a férfi nevére a nyaralót, amíg nincs magyarországi lakcímkártyája, ugyanis csak ezzel együtt lehet személyi száma. A vétel májusban történt, az illető magyar ügyvédje tanácsára az adott országban működő konzulátuson be is adta a magyarországi lakcímkártya kérvényét, majd augusztus elején szülőhazájába megérkezve besétált az illetékes okmányirodába, hogy átvegye az igényelt okmányt.
   A készséges ügyintéző számítógépén átkutatta az általa elérhető adatbázisokat és megállapította, hogy az illető igazolványának nyoma sincs. Javasolta, forduljon a Belügyminisztériumhoz. Az ügyét innen ügyvédje vette kézbe, aki igen sok telefon és több hivatal felkeresése után megtudta, hogy bár a hazai külügybe állítólag megérkezett a másik országban beadott kérvény, de nincs jele, hogy onnan hova került. Vélhetően – mondták – az okmányt első ízben kiadó belügybe, de ott erről nem tudtak, miközben a férfiről, aki évtizedekkel korábban új hazájában nevet is változatott, sok információval rendelkeztek. De a lakcímkártyát a kérelem hiányában nem adták ki.
   Nem nyújtom hosszúra a történetet, az ügyvéd sokórányi telefonálása, e-mailváltások sora után, több mint két hónappal a lakcímkártya kérelem beadását követően egyszer csak az derült ki, hogy az iratok még midig a konzulátuson vannak, mert – mint az egyik ügyintéző magyarázta a bizonyítványt – kevés a munkatárs, nyári szabadságolások is zajlanak és a futárgépek is csak ritkán indulnak hazánkba. Az, hogy miért állíthatta az egyik ügyintéző, hogy az iratok már megérkeztek, miközben még több ezer kilométerre egy másik országban egy íróasztalban lapultak és az ottani munkatárs az illető férfi kérdésére miért állította, hogy már régen hazaküldték az anyagot, rejtély.
   A férfi pár napig van már csak itthon, aztán hazamegy, de esélye sincs, hogy ittléte alatt hozzájusson a lakcímkártyájához, amelyről az okmányirodában azt mondták neki, csak személyesen veheti át. Ez újabb hosszú repülőutakat, tetemes kiadást jelent majd számára, hogy sok-sok hónap csúszással ügyvédje végre a bejegyzés reményében beadhassa a Földhivatalhoz az adásvételi szerződést.
   Még szerencse, hogy „Magyarország jobban teljesít”.

Szieszta

Ha hinni lehet a hosszútávú időjárás-előrejelzéseknek, akkor a múlt péntekkel nagy valószínűséggel erre az évre letudtuk a durván meleg kánikulai napokat. Már persze, ha van olyan előrejelzés, amely képes érdemben egy-két napnál távolabbra látni. Az időjárás távlatai legalább annyira beláthatatlanok, mint a politikáé.
   Az elmúlt hetekben igencsak belekóstolhattunk a hőség sújtotta földrészek országainak életébe, azokéba, akiknél nem csak egy-két hétig, de a meleg évszakokban hónapokig kibírhatatlan a forróság. Nem véletlen, hogy a sajtóban már arról lehetett olvasni, hogy be kellene vezetni nálunk is a szieszta intézményét, azt, amikor az ember egy jó ebéd után besötétíti a lakását (munkahelyét?) és pihen.
   Nyilvánvalóan erre egy gyári dolgozónak, cégnél állásban lévőnek igencsak kevés lehetősége adódik, akinek meg van esélye a déli pihenésre, az valószínűleg él is vele, bár ezt leginkább csak a nyugdíjasok, vagy munkanélküliek tehetik meg. Manapság inkább az a jellemző, hogy bár a meleg kibírhatatlan, a munkavégzés során a cégek – igen nagy tisztelet azoknak, akikre ez nem igaz – még a rendeletekben előírt védelmet, pihenőket sem adják meg a dolgozóiknak. Naná, hogy nem, ha a minél nagyobb profit elérése a cél. Nem lopják ők a pénz, inkább hulljon a gyenge, vagyis a férgese.
   A meleg napokon persze az embernek mindenféle rossz érzése is támad, ha arról van szó, hogy meg kell mozdulnia valami oknál fogva. Ilyentájt ugyanis nem csak a városi utak aszfaltja olvad, de az emberi agy is szinte lucsokkal átitatott szivaccsá válik, gondolkodásra némileg alkalmatlanná. Tisztelet tehát azoknak a százezreknek, akik hőség idején is teszik felelősségteljes dolgukat, kenyeret sütnek, gyalulnak és esztergálnak, tűző napon építenek, járműveket, cégeket vezetnek, életeket mentenek, betegeket gyógyítanak, szünidős gyerekekre vigyáznak.
   Még szerencse, hogy a legtöbb politikus elmenekül a hőség elől és valahol árnyékban, vízparton, külföldi nyaralóhelyen lógatja a lábát, vagy éppen soros gyógykezelésén vesz részt, addig sem tesz kárt. Még a magukat naponta lejárató idióták is megpihennek, csak a kijelölt ügyeletes feszültségkeltők és megmondóemberek ügyködnek, mert a feszültéséget azért fenn kell tartani, abban nem lehet nyári szünet.
   Pedig milyen jó, ha az embernek csak arra kell figyelnie, hogy kellő módon lehűlt-e már a dinnye, vagy a sör a hűtőszekrényben és nem arra, miféle ostobasággal állt elő megint valamelyik önjelölt igazságosztó.
   Akkor már inkább maradjon a hőség.

Forróság

És akkor szembejött velem egy, az ifjúkorom olvasmányaiból ismert trópusi öltözékű középkorú férfi. A fejfedőjére varrt, tarkóját védő fehér lepel, a nap káros sugaraitól védő zárt, de könnyű anyagból készült öltözéke némiképpen ugyan meglepő volt a Velencei-tó melletti gyalogúton, de az ember végül is úgy védekezik a hőség ellen, ahogy csak tud.
   Az elmúlt hetekben egymás után dőltek meg a valaha feljegyzett abszolút meleg-rekordok. S, ha csak nálunk, vagy a Kárpát-medencében szorult volna meg a forróság, míg másutt a nagyvilágban e téren minden a megszokott módon menne, mindez szót sem érdemelne, ezen a nyáron így jártunk és kész. Ha csak arra gondolunk, hogy Arany János 1845-ben a Toldit egy hőségtől szenvedő táj leírásával kezdte, akkor rájöhetünk, hogy nem korunk embere találta fel a nehezen elviselhető nyári meleget.
   Az, hogy a mostani, egyre több ember életét keserítő meleg mégiscsak más, mint amit eddig megszoktunk, igazolja a klímakutatók figyelmeztetését, olyan éghajlatváltozás részesei vagyunk, amelynek ha tetszik, ha nem, legfőbb előidézője az ember jelenléte és tevékenysége a Földön. Bár ember a mai kutatások szerint már sok százezer, sőt, akár több millió éve jelen lehet a bolygón, száma és életmódja korábban soha nem volt meghatározó az állatvilág más fajaihoz képest. De 7,6 milliárd ember puszta léte, ellátása élelemmel, ruhával, műszaki eszközökkel, járművekkel, és még milliónyi más igényének kielégítése oly terhet ró a Földre, amelyet képtelen elviselni. Ráadásul az ember a többi fajjal ellentétben felelőtlenül szennyezi a környezetét, vizeit, pusztítja élővilágát, írtja az erdőket és teszi tönkre a világűr fenyegetéseitől védő, létünket biztosító igencsak vékonyka légréteget.
   A bajt tetézi az olyan felfuvalkodott, tudatlan vezető, mint a „legmagasabb világi hely” (idézet hazánk miniszterelnökétől), vagyis az Egyesült Államok elnöke, aki az amerikaiak jelentős részével egyetemben vitatja a klímaváltozás tényét. Olyannyira, hogy e jeles ember a napokban bejelentette az ENSZ-nek, hogy országa kilép a klímaegyezményből. Amúgy a kibocsátott üvegházhatású gázok 15 %-áért éppen az USA a felelős, vagyis a „legmagasabb világi hely” a világ pusztulását segíti elő.
   A 2015. december 12-én 195 ország által elfogadott és már életbe lépett párizsi egyezmény az első olyan éghajlatvédelmi megállapodás, amely a Föld szinte minden országa számára előír kötelezettségeket. A megállapodás célként fogalmazza meg a 1,5 °C-os globális felmelegedési küszöbértéket, és a század közepére az üvegházhatású gázkibocsátások teljes semlegesítését.
   Egy ideig nekünk még elég lesz a trópusi öltözék, de utódainkon már ez sem segít majd. Valóban ezt akarjuk?

Stift

Vannak filléres tárgyak, amelyek igencsak fel tudják bosszantani az embert. Mármint a hiányuk. Egy párforintos alkatrész, ha nincs, akár egy repülőgépet is mozgásképtelenné tehet.
   Nos, nekem nincs repülőm, viszont – nem dicsekvésből mondom ám – van egy karórám, amelyet igencsak kedvelek, mert életem egy jeles évfordulójára kaptam. A minap vettem is volna fel, amikor kiderült, hogy a szíjának egyik vége leoldott az óráról. Még jó, hogy nem az utcán esett le.
   Nem éreztem túlzottan nagynak a bajt, először arra gondoltam, hogy elugrom egy óráshoz, de aztán inkább elővettem a szükséges szerszámokat, és nekiláttam a fránya szíj megreparálásának.
   Van némi jártasságom az egyszerűbb mechanikai problémák megoldásában, ez pedig végképp nem tűnt jelentősnek. Aki már látott bármilyen óraszíjat, talán azt is észrevette, hogy az órát és a szíjat egymáshoz egy igen vékony, a két végén rugó ellenében benyomható, még parányibb tüskékkel ellátott kis tengely – ahogy az órás szakportálokon olvastam, stift, vagy rugós fül – rögzíti egymáshoz. Nos, ennek a stiftnek egyik kis tüskéjét – amelyet nagyító nélkül legfeljebb kis piszoknak látunk az asztalunkon – a rugója úgy lökte ki, hogy hosszas négykézláb mászkálás, tapogatózás, mágnes bevetése és más igen hasznos trükkök után sem találtam meg. Vagyis a szíjam, és az órám nem volt összeházasítható.
   Nagy ügy, gondoltam, mint gyakorlott internetes vásárló gyorsan keresek egy órás alkatrészeket forgalmazó céget és megrendelem, pár nap múlva meg már meg is kapom majd az alkatrészt. Ment is minden, mint a karikacsapás, még az sem tántorított el, hogy a postaköltség pont kétszerese volt, mint a minimálisan megrendelhető tíz darab stift ára, de hát a szükség az szükség. Meg is jött a visszaigazolás, majd gyorsan egy másik e-mail, miszerint vagy kiegészítem legkevesebb ötezer forintnyira a megrendelt termékek számát, vagy törlik a megrendelésemet. Törölték.
   Csak mellékesen megemlítem, hogy így a szükséges 90 forintos stiftem már hétezer forintba került volna. Maradt hát a böngészés a neten. Találtam is egy ázsiai szállítót, aki azonnal elfogadta a megrendelésemet, amely 360 (!) darab különféle méretű rugós stiftre szól, külön rekeszekkel elválasztott kis műanyag dobozban, és, hogy el ne felejtsem, mindezért szállítással együtt 1082 forintot fizettem. Igaz, a temérdek rugós stift leghamarabb egy hónap múlva érkezik majd meg, de akkortól e téren nagyhatalom leszek a környéken.
   Támogatni akartam a hazai kereskedőket, mindent meg is tettem, hogy magyar vállalkozástól vásároljak, de felsültem. Nem tudom, hogy az ázsiaiaknak mindez hogyan éri meg, de talán nem ártana tanulni tőlük.

Mindent szabad

A negyvenes, láthatóan jól szituált férfi egy nála idősebb hölggyel, talán egyik rokonával tért be a tóparti étterembe. Az idő éppen csak dél felé járt, a vendéglőben alig páran fogyasztották korai ebédjüket.
   A pincér udvariasan köszöntötte a vendégeket és miután kiderült, hogy ebédelnének, elindult az étlapért. Ekkor szólt jó hangosan a pincér után a szép és drága német gyártmányú autóval érkezett vendég – azzal, amelybe a közbeszéd szerint még csak irányjelzőt sem szerelnek a gyártósoron, mert akinek ilyen kocsira futja, úgysem szokott indexelni – és hangosan letegezte az amúgy nem éppen kisfiú korú felszolgálót.
   - Figyelj – mondta a vélhetően nyaraló, vagy üzleti úton lévő úriember, vagyis inkább viselkedése alapján tehetős tahónak mondható férfi – hozzá’ már egy jó adag hideg vizet is!
   A sokat tapasztalt vendéglátós szakembernek szeme sem rebbent, talán csak a néhány vendég egy némelyike figyelt fel a hangos szóra és a tegezésre. Nem így pár pillanattal később, amikor a negyvenes bunkónak megszólalt az asztalra megérkezésekor kicsapott márkás telefonja, és amelynek kedvenc csengőhangját teljes hangerőn hagyta szólni, amíg csak a fáradhatatlannak tűnő hívó, vagy éppen a szolgáltató meg nem szakította a hívást. Ekkor már többen is rosszallóan, idegesen néztek a modortalan emberre.
   Az eset persze szót sem érdemelne, ilyen világban élünk és egy kézlegyintéssel el is intézhetnénk az ügyet. A férfi láthatóan semmibe vette az együttélés szabályait, bár lehet, hogy betartotta volna azokat, ha ismeri, ám meglehet, sem szülei, sem tanárai nem tanították meg őt erre. Vagy csak éppen nem érdekelte, hogy másnak is vannak jogai. Például egy nyugodt, békés ebédhez.
   Nyaranta az üdülőhelyeken – mikor tegyék, ha nem ilyenkor – a nyaralók elengedik magukat. Lehet, hogy csak a mindennapjaikat ott élő helyi lakosokat zavarja, ha a szupermarketben félmeztelen, strandpapucsos, kempinggatyás, nagyhangú úriember tolakszik eléjük a pénztár előtti sorban, ha hajnali három tájt több utcányira is hallhatóan üvöltve szórakoznak az egyik nyaraló kertjében, ha az egyik-másik kikapcsolódni vágyó üdülőtulajdonos úgy parkol napszámra az autójával a szűk utcában, hogy másokat akadályoz a közlekedésben.
   Persze vigasz az ott élőknek az, ami szomorú az üdülőknek: mindez legfeljebb csak másfél-két hónapig tart, aztán áll vissza minden a megszokott kerékvágásba. A negyvenes bunkó falujában, vagy valamelyik nagyvárosban veszi majd semmibe környezetét, a szabadságukat élvező, éjjel is fennhangon szórakozó nyaralók szépen visszatérnek munkájukhoz, tanulmányaikhoz, a kempinggatyás is magára kap majd valamit, ha hűvösödik az idő. De most nyár van és ilyenkor mindent szabad.
   Mindent?

Lépéskényszerben

Nem gondolom, hogy örülni kellene a hírnek, miszerint a napokban elérte a világon jelenleg élő emberek száma a 7,6 milliárdot. Ha arra gondolunk, hogy az 1800-as évek elején éppen csak egymilliárdnyian éltek e sártekén, és száz évvel ezelőtt is kevesebben, mint kétmilliárdnyian, akkor igen megdöbbentő a nyolcmilliárd felé tartó szám.
   Ma a világ tele van bajjal, és a helyzet javulni biztosan nem fog. Gyorsuló ütemben születnek emberek, elsősorban a gazdaságilag elmaradott afrikai, ázsiai országokban, akik igencsak reménytelen létre számíthatnak. Sokmilliónyian tengetik napjaikat szinte állati sorban, vagy menekülőre fogják, és hordaként indulnak a számukra felfoghatatlanul gazdag országok felé. Nem véletlen, hogy kutatók, tudósok sorát foglalkoztatja a túlnépesedés kérdése, amely a klímaváltozásnak is a legjelentősebb kiváltó oka. Ki kell mondani: vagy szembeszállnak a vallások vezetői és a politikusok a nemzetek túlnépesedésével, vagy végképp elszabadul a pokol a világban.
   Egy, a közelmúltban ismertetett svéd tanulmány szerzői szerint a kevesebb gyerek születése lenne a leghatásosabb módszer a klímaváltozás megfékezésére. A Lund University kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy négy olyan eszköz van, amely jelentősen csökkentheti a személyes szén-dioxid-kibocsátást: a vegetáriánus táplálkozás, lemondás a repülőutakról és autózásról, valamint kevesebb gyerek szülése.
   A kevesebb gyerek nemzése, megszülése – amely már jellemzi a modern, jóléti társadalmakat, és emiatt akár munkaerőgondokkal is szembesülhetnek, de amelyet gyorsan megold majd a roboztizáció – ma elképzelhetetlen a fanatikusan vallásos országokban, hiszen több egyház is tiltja a születéskorlátozást, pedig nem a meg nem születettekért kellene aggódni, hanem a már élők sorsáért.
   Azt persze nem állíthatjuk, hogy amikor kevés ember élt a Földön, akkor nem volt szenvedés, nem voltak harcok, háborúk, népirtások, hiszen az emberiség egész története erről szól, mindez nem a túlnépesedett világ találmánya. Mindig, minden korban akadt önkényúr, lelketlen diktátor, aki saját népét nyomorította meg, és volt kész emberek tömegét feláldozni a maga dicsőségének érdekében. Minél több és korszerűbb fegyverrel rendelkeztek e becsvágyó uralkodók, úgy nőtt az emberi szenvedés nagysága.
   Egy ember születésénél kevés szebb esemény van a világon, de felelőtlen az a hitbéli, vagy világi hatalom, amely elfelejti, hogy a születés örömteli és felemelő pillanatai után az embert etetni, öltöztetni, oktatni kell, majd munkát, megélhetést adni a kezébe. Mindez terheli a környezetet, riasztóan megváltoztatja a klímát és nyomort, szenvedést hoz a mind kezelhetetlenebb emberi tömegre.
   Lépéskényszerben van az emberiség.

Egy biztonságos ország

Biztos vagyok benne, hogy ha a hallgatag többségnek elege is van a kormány folytatólagosan elkövetett gyűlöletkeltéséből, azt a legtöbben elismerik, hogy Magyarország egy viszonylag nyugodt, biztonságos ország. Mindezt igazolja az is, hogy a tavalyi 20. helyezés után idén már a földkerekség 15. legbiztonságosabb országa lett hazánk, legalábbis a Global Peace Index friss adatai szerint, amely alapján közeli barátaink közül Ausztria a negyedik, Csehország a hatodik legbékésebb állam a világon.
   Aki figyeli a napi híreket, láthatja, hogy ma már jószerével sehol sincs tökéletes biztonság a terror zavart elméjű művelői és nagyrészt ismeretlen felbujtóik miatt. Mindezt erősíti a nagyhatalmak idióta politikai lépéseinek sora, a fegyvergyártás és eladás, mint fergeteges üzlet, a túlnépesedés, sok harmadik világbeli ország víz- és élelmiszerhiánya, az emberhez méltatlan életkörülmények és az ezek által gerjesztett újkori népvándorlás.
   Az adatokból kitűnik, hogy világszerte nőtt a békétlenség az elmúlt évtizedben, annak ellenére, hogy tavalyhoz képest 93 országban nőtt a biztonság és a békehajlam, de 68 államban erősödött az erőszak.
   Az indexben az országok olyan szempontok alapján kaptak pontokat, mint például, hogy az emberek mennyire érzik magukat biztonságban a bűnözőktől, mekkora a fogvatartottak aránya, milyenek az országon belüli belső konfliktusok, vannak-e az erőszakossá váló tüntetések és erőszakos bűncselekmények.
   Azt senki sem róhatja fel bűnömként, hogy hívő rajongója vagyok a jelenlegi hatalomnak (ahogy eddig egyiket sem kedveltem), ennek ellenére tényként kell rögzítenem, hogy helyes volt a kerítések felhúzása. Amennyire drasztikusnak tűnő lépés volt a háborús menekültek és gazdasági vándorok tömegeinek útjába építeni egy fizikai akadályt (a menekültekkel szembeni szégyenletes bánásmóddal cseppet sem értek egyet), e lépéssel a regnáló hatalom egyelőre megkímélte az országot a terrorizmustól.
   Már ami az arab világból Európába irányuló erőszakot illeti, mert a belső harcoktól és főleg a mind mélyebb gyűlölködéstől cseppet sem, az ugyanis már a hivatalos magyar állami politika eszközévé vált. Ezzel pedig sikerült az eddig is nagyon megosztott magyar társadalmat még inkább gyűlölködővé tenni, olyanná, ahol családtagok, barátok, szomszédok, magyar, a magyart utálja, mert más a véleménye az élet dolgairól, mint rokonának, ismerősének, munkatársának. Viszonylagos így a békesség az országban, a felszín alatt szinte tapintható a készakarva gerjesztett feszültség, kiválóan működik az oszd meg és uralkodj módszere.
   A 15. helynek azért még így is örülhetünk.