Oldalletöltések száma: 5889505
2018. január 17. szerda 05:45,
Antal és Antónia napja van.

Működik

Parlamentáris diktatúra. Így jellemezte minap egy közismert választási szakértő az egyik rádió műsorában hazánk politikai berendezkedését. Két nehezen összeillő szó és együtt mégis oly beszédes kifejezés.
   A minap látott napvilágot az amerikai Freedom House legújabb elemzése hazánk és környezetünk demokráciájáról. A sokak szemét csípő, 1941-ben alapított szervezet a Wikipedia szócikke szerint úgy jellemzi önmagát, hogy non-profit, és pártpolitikailag nem elkötelezett, az egész világon a demokráciáért és a szabadságért megszólaló tiszta hang.
   Nos, a legfrissebb jelentésük nem túl hízelgő ránk nézve, – vagyis inkább a kormánypártra, kormányra, azok teljhatalmú fejére – mert kiderül belőle, hogy környezetünkben mostanra már Bulgária is megelőzte hazánkat abban a rangsorában, amelyben a világ országait a demokrácia helyzete alapján osztályozzák.
   Nagy ügy, mondja a magyarok többsége, kit érdekel a demokrácia, az úgyis csak az elvarázsolt értelmiségiek vesszőparipája, körülményes, nehéz benne a döntéshozatal, meg amúgy is az egész politika mindig is úri huncutság volt. A lényeg, hogy legyen mit enni, hol lakni és hagyjanak békén bennünket. A többi meg nem annyira fontos, nem igaz?
   Így aztán sokan vélik úgy, hogy kell egy jó „király”, aki érti, mi kell nekünk, munkahelyeket teremt, ha szükséges akár egymilliót is, megvéd minket a nyugati gyarmatosítóktól, a migránsok hadától, gondolkodik helyettünk, és mindig tudja, milyenek vagyunk, mit kell tennünk és mit kívánunk. S, hogy közben odavész az egyén sok joga, korlátozódik a szabadsága, a demokrácia intézményei pedig elsorvadnak, hát nem túl nagy ár cserébe.
   Nem is igen csapta ki a biztosítékot idehaza, hogy hat év alatt semmissé lett a köztársaság eszménye, hogy mindinkább (ön)cenzúrázottá vált a szólás- és sajtószabadság, alkotmány-nélkülivé az alkotmánybíróság, pártfüggővé a rendőrség, ügyészség, mindinkább tapasztalhatóan a bíróság. Kiherélték a sztrájk jogát, a közhivatalokban félnek a dolgozók, virul a bürokrácia és szemünk láttára válnak igen gyorsan dúsgazdaggá a legfőbb ember barátai. A parlament még működik, vannak ellenzéki pártok is, olyanok-amilyenek, de a minősíthetetlenül gyenge ténykedésük, amellyel cinkosokká váltak a demokrácia leépítésében, csak részben a mostani hatalom bűne.
   A Freedom House ötfokú skáláján, amelyen a nagyobb osztályzat rosszabb eredményt jelent, a 2007-2008-ban még 2,14-es eredményt elérő Magyarország 2010-ben 2,39-re, 2011-re 2,61-re, 2012-re 2,86-ra rontotta értékét, majd 2014-2016 között újabb tizedeket rontva osztályzatán, 3,29-es értékkel került Bulgária mögé. Ehhez kellett a burjánzó korrupció, a korlátozott sajtószabadság és a demokratikus kormányzás hiánya is.
   És akkor itt vissza is térhetünk a parlamentáris diktatúrához, amely mint látjuk, fényesen működik.

Pálcatörők

- És ha a te lányod lett volna?
   Ismerősöm szegezte nekem a kérdést, amikor beszélgetésünk során szóba került a magyar úszóválogatott sikerkapitányának több mint fél évszázaddal ezelőtti csoportos nemi erőszakban való részvétele. A kérdés azt követően tette fel, miután kiderült, nem tudok egyértelműen állást foglalni az ügyben.
   Bár minden lelki és testi erőszakot messzemenően elutasítok, mégsem tudok ítéletet mondani olyan ügyben, amelynek nem ismerem minden összetevőjét, résztvevőjét, vagyis az elkövetőket, az áldozatot, az ő szüleit, az eset körülményeit, és éppen csak sejtem a múlt század hatvanas éveinek elején előírt, elvárt bírósági, politikusi gondolkodását. Ami nyilvánvaló: van egy bírósági ítélet az ügyben, a három elkövető le is ült valamennyit a tettükért kapott meglepően enyhe büntetésből, majd egyikük igen sikeres és nagy tiszteletet kivívó edzői, sportvezetői pályát futott be, amelynek fényében a most felette pálcát törők közül is sokan sütkéreztek.
   Ne várja most senki sem, hogy egykori edzőként, sportvezetőként kiállok a bűnt elkövetett edző mellett, ahogy azt se, hogy szavaimmal keményen földbe döngölöm. Ehhez sem jogom, sem tudásom nincs. Amit tennie kellett az érintettnek, azt némi késéssel ugyan, de megtette, lemondott a posztjáról. Tény, hogy nem gyilkos, nem háborús bűnös, ráadásul megbüntették, börtönben is ült, és majd két emberöltőnyi időben – ismereteink szerint – tisztességes emberként igyekezett feledtetni mindazt, amit tett, vagy, ahogy állítja, nem tett, csak ráfogták. Amúgy a történet olyannyira nem volt titok, hogy 1961 júliusában mindegyik napilap megírta.
   Eltávolodva ettől az ügytől ugyanakkor nagyon nem értek egyet azzal, ahogy mifelénk a hivatalos emberek és a civilek állást foglalnak, véleményt alkotnak, elítélnek, vagy felmentenek valakit. Természetesen kell, hogy az embernek legyen nézete, de mindehhez nem árt némi tájékozódás és nem elegendő a sokszor álszentnek tűnő erkölcsi felháborodás.
   Különösen azoktól nem elfogadható mindez, akik csak a sajtóból, a közösségi portálok indulatos kommentjeiből, vagy a szomszéd elmondásból ismernek valamilyen eseményt. De mifelénk igen gyorsan születnek meg az elítélő vélemények.
   Évtizedeket töltöttem el versenyzőként, edzőként, sportvezetőként a sport világában és tudtam, ahogy szinte mindenki tudta, hogy akik vezettek bennünket, akikre felnéztünk, nem minden téren voltak fedhetetlenek. Vagyis emberből voltak és vannak ma is az edzők, pedagógusok, orvosok, jogászok, politikusok és egyéb, a példamutatásban elvárhatóan elöljáró szakmák szakemberei. Lehetnek tetteik, amelyek nehezen megbocsáthatóak, vannak elnézhető kisebb-nagyobb hibáik és a közösség számára dicséretes cselekedeteik. Ahogy mindannyiunknak.
   Vagyis nem ártana csínján bánni embertársaink bírálatával.

Repülő jövő

Majdnem nyári volt a forgalom a Velence Korzón a múlt vasárnap, amikor is megrendezték az első magyar drónbajnokságot. A drónok, ha tetszik, ha nem, mindinkább beépülnek a mindennapjainkba. Ahogy más, a tömegek által is felhasználható technikai újdonságnak, a drónoknak is számtalan előnyük és sötét oldaluk van.
   Bár a drón kifejezés ma már mindennapos, sokan még most sem tudják, hogy ezek a repülő micsodák mire is valók. Nem árt tehát, ha tisztázzuk, drónnak nevezzük – a név az angol drone, méh here szóból ered – a pilóta nélküli kisebb és nagyobb gépeket attól függetlenül, hogy ember irányítja-e őket a távolból, vagy saját szenzorjaikkal tájékozódnak és úgy végzik feladataikat. A drónokat természetesen először a hadseregek és a titkosszolgálatok használták, de mint már oly sok más katonai eszköz, ez is hamar a civilek kezébe került.
   Távolodjunk el a felfedező, kémkedő, gyilkoló harci drónoktól és figyelmünket koncentráljuk a civil drónokra, mert hamarosan úgy leszünk velük, mint az egykori bunkófonnal, vagyis a mobillal. Kinevettük, lenéztük azt, aki a fél téglányi készülékével kérkedett, de hamarosan nekünk is a nadrágunkra csíptetve fityegett, vagy a retikülünkben rejtőzött az újdonság. Vagyis kis túlzással csak pillanatok kérdése, hogy minden háztartásban legyen egy drón.
   Amivel aztán lehet majd pár deka kölcsönkért lisztet, cukrot, hagymát hozatni a szomszédból, a gyerek után vitetni az otthonfelejtett uzsonnát. De hamarosan a posta is drónnal szállítja majd házhoz a leveleket, kisebb csomagokat, ahogy a csomagküldő szolgáltatások is drónra kapnak, hogy eljuttassák hozzánk a küldeményeket.
   A repülő szerkezetek felhasználása szinte beláthatatlanul végtelen. Elküldhetjük a sarki fűszereshez bevásárolni, a rászerelt tárolóba tett listával és pénzzel, felküldhetjük, hogy nézzen körül, merre csavarog már megint az ebugatta kölyök, miért nincs otthon, amikor még vár rá vagy kétórányi házi feladat a napi nyolcórányi iskolai munka után és leselkedhetünk kicsapongásra hajlamos feleségünk, férjünk után, vagy csak úgy, szórakozásból a szomszédokat figyelhetjük.
   Persze versenyezhetünk is velük, mint ahogy az Velencén történt az első hazai drónbajnokság alkalmával. Nyilvánvalóan sok örömünk és megannyi bosszússágunk lesz még e szerkezet révén. Sokasodnak majd a kisebb-nagyobb, mind gyakrabban halálos balesetek, megkezdődik a drónok regisztrálása, befizetési kötelezettséggel, bürokráciával, és lesznek drónvadászok, akik valamilyen etikai, ideológiai meggyőződés jegyében szedik majd le az égről mások féltett játék-, vagy sportszerét, munkaeszközét.
   Ma még nem tudjuk, mit hoz a jövő drónügyben, de az biztos, nem árt, ha erősen figyelünk fölfelé.

Minimál invazív

A csípőízületi kopás az egész világon népbetegség. A csípőízületben tönkremegy a porcfelszín, és ezen a lekopott csontfelszínen jár a beteg, ami igen nagy fájdalmat okoz számára. Az ízületi kopás nem annyira kortól, mint inkább életmódtól függ.
   Manapság negyvenöt év felett felgyorsul a genetikailag beprogramozott sejthalál a porcállományban. Ez a betegség például az ókori rómaiaknál ismeretlen volt, igaz, akkoriban 26 év volt az átlagéletkor, vagyis egyszerűen nem volt idejük elkoptatni csípő és más ízületeik porcait az embereknek. A meghosszabbodott életkorral a 65-75 évesek között a népesség 70 százalékának van ma valamilyen ízületi kopása.
    Egy csípőízületi műtét nem piskóta, komoly fájdalommal jár a műtétet követően és sok időt, még több türelmet, kezelést igényel a rehabilitációja. Terheli a kórházakat, sokáig ad munkát az orvosoknak, nővéreknek, gyógytornászoknak, kiadást az egészségbiztosításnak, a kiesett munkával pedig kárt okoz a nemzetgazdaságnak. Mindez különösen igaz akkor, ha hagyományos műtéti eljárással kap új, mesterséges csípőízületet az ember, amely nagyon sokáig kényszeríti őt mások segítségére. Pedig lehet ezt másként is csinálni.
   2003 júliusának végén, vagyis majd’ tizenhárom évvel ezelőtt végeztek el Szentesen egy Amerikából származó, úgynevezett minimál invazív műtétet, amelynek során minimális nagyságú sebbel és az izmok, inak átvágása nélkül jutott a beteg csípőprotézishez. Ezzel az eljárással normális esetben a műtét utáni harmadik, negyedik napon hazamehet, és a korábbi legkevesebb másfél hónappal szemben már a varratszedést követően, vagyis mintegy két hét után autót is vezethet, visszatérhet a normális életbe a megműtött személy. Hozzá kell tennünk, hogy bizonyos kivételek azért vannak, a túl rossz csontállományú, vagy túlsúlyos ember nem alkalmas e műtéti eljárásra, de a többség igen.
   Nagy kérdés, hogy vajon a hazai egészségügyi kormányzatnak miért nem éri meg, hogy rászorítsa a szakembereket arra, sajátítsák el e technikát, vajon miért nem teremti meg a feltételeket a fiatal orvosok ilyen irányú képzésének, miért nem kötelezi a kórházakat e műtéti eljárás átvételére, napi gyakorlatára? Mert ha hiszik, ha nem, a hazai kórházak zömében nem műtenek ilyen módon. Így aztán a gyorsan gyógyulni vágyó beteg, aki az interneten, vagy éppen szájhagyomány útján keresi bajára a megoldást, nyakába veszi az országot és persze a pénzáldozattól sem visszariadva, lakóhelyétől távol találja meg a megfelelő ellátást.
   Közismert, hogy sok vezető orvos már nem akar újat tanulni, hiszen ha jó volt évtizedekig, amit csinált, minek ez a nagy modernkedés, ahogy az is köztudott, minden szervezetben vannak pozíció és hatalmi harcok, amelyek oltárán eleshet az újítás.
   Meg a beteg gyors gyógyulása.

Túltolt ország

Egy, a bukásáért már sokszorosan megdolgozott, de pozíciójában rendületlenül maradó magyar miniszter a közelmúltban a tárcájához tartozó oktatás rendszerének kudarcáról tett beismerő vallomást azzal, hogy kijelentette: túltolták kicsit a biciklit. Azóta ez a túltolás divatos mondássá lett, amire van is ok, hiszen a mai magyar valóság számtalan túltolással van tele.
   A túltolni a biciklit kifejezés amúgy a túlzásba esés rokon értelmű kifejezése. Az interneten kutakodva meg is találhatjuk az eredetét, miszerint a kerékpárt a meredek emelkedőn szokták feltolni azok a drótszamarazók, akik már nem bírják a pedálokat tekerni. Ha pedig a hegycsúcson átérve lefelé is tolják még, akkor bizony túltolták. Ennyire egyszerű!
   Hogy mi mindent lehet(ett) a mai magyar kormányzati, politikai, intézményi világban túltolni, azt mindannyian a bőrünkön érezzük. Mert jeles döntéshozóink túltolták a vasárnapi boltbezárást, a hatvanféle adóval a söralátétes adózást, az állami földek eladását, a trafik mutyi néven elhíresült trafiklenyúlást. Túl lett tolva a stadionépítés, a legfőbb vezetőnk várba költöztetése, számtalan, az unió által pénzelt állami nagyberuházás költsége (amelyeknél csak csurran-cseppen egy kicsi maradék pénzecske a mély magánzsebekbe), és túltolódott az igen jól behatárolható körnek, a „közelieknek„ csodálatos gazdagodása.
   A már túltolt „bicikli” súlyos károkat okozott az oktatásban résztvevőknek, amelyben hatévnyi idő nem is egy generáció tudását határozza meg, az egészségügy kiéheztetésének túltolása pedig a gyógyulni vágyóknak. De az egypárti törvényhozók igencsak túltolták a biciklit az egyoldalú alaptörvénykezéssel, a sztrájkjogok, a népszavazási lehetőségek, az alkotmánybírósági hatáskörök csonkításakor is. Nyilván csak elfáradtak a rohamtempójú törvénykezés estéről reggelre megmászandó emelkedőjén, ezért estek a túltolás hibájába. Vagy inkább bűnébe.
   Túltolják az egyes politikusok a bringát akkor is, amikor megmondják az újságíróknak, hogy mit kérdezhetnek tőlük, amikor a választópolgároknak pökhendi, foghegyről odavetetett félmondatokkal indokolnak valamit. Ha egyáltalán. De túltolják a visszamutogatást az amúgy alig, vagy csak megélhetési szinten létező, harmatgyenge ellenzékre, holott rohan az idő, az uralmuk elején született gyerekek hamarosan iskolások lesznek a túltolt oktatási rendszerben. Túltolják a hírhamisítást, hazudozást, riogatást a számban túltolt állami televíziókban, rádiókban, újságokban, internetes portálokon. De közben nem lenne szabad elfelejteniük a túltolóknak, hogy a hegycsúcson túl, a lejtőn nagyon könnyen meglódulhat a biciklijük és mind gyorsabban rohanhat lefelé.
   Aminek, mint tudjuk, a vége egy jó nagy bukás.

Masha megbukott

Mármint Marija Sarapova teniszező a doppingteszten. Január óta vele bukott már vagy száz másik sportoló is.
   A történet közismert, a sportolók egy meldonium hatóanyagú szívgyógyszert szedtek, ahogy, ha bevallják, ha nem, majd' minden élsportoló szed valamit. Igen ám, de a véráramlást elősegítő szer január 1-jétől felkerült az új doppinglistára, amit a versenyzők, még inkább az őket segítő szakemberek figyelmen kívül hagytak.
   Az ember hajlamos a hír hallatán sajnálkozni, hogy ilyen sok sportember küzd szívproblémákkal. Természetesen nem betegek ők, sokkal inkább az a szemlélet, amely álszent módon áll a teljesítményfokozáshoz. Mert miközben ezektől a modern gladiátoroktól szórakoztatásunkat, a korábbiakat újra és újra felülmúló látványosságot, csúcsokat várunk el, azt is megköveteljük, hogy úgy éljenek, mint mi, akiknek legfeljebb emberi, de semmiképpen sem emberfeletti teljesítményeket kell felmutatnunk nap mint nap.
   Életem meghatározó részét töltöttem a sportban, versenyzőként, edzőként, sportvezetőként, egy rövid ideig még testnevelő tanárként is, vagyis vannak ismereteim a teljesítményről, annak elérési lehetőségeiről. Mindamellett soha nem engedtem meg tanítványaimnak még csak a dopping gondolatát sem, de közben egyeztettem az orvosokkal, hogy a szervezetet tápláló, plusz energiával ellátó, az egészségre nem káros táplálék-kiegészítőket találjak versenyzőimnek a legkeményebb edzések időszakára. Mert a mindennapok megszokott táplálkozásával aligha lehet kiválót teljesíteni.
   Kardiológus ismerősöm ajánlotta egyszer, hogy ha már hajlott korom ellenére is sokat sportolok, segítsek az amúgy problémamentes szívemnek és vegyem meg a patikákban vény nélkül kapható, közismert szívgyógyszert, mert – mint mondta – ez a szív sója, támogatja a normális működését. Vagyis még egy átlagos amatőr sportolónak is hasznos az ilyen szer. 
   Miután a tenisz az egyik kedvelt időtöltésem, természetesen megnézem a teniszcsillagok egy-egy meccsét. Fülsértő sikoltozásai ellenére is egyik kedvencem a világ legjobban kereső sportolónője, Marija Sarapova, aki túl azon, hogy pompás látvány a tévé képernyőjén, elképesztően nagy küzdő, kiváló játékos. Vele és élvonalbeli ellenfeleivel szemben hatalmas az elvárás, olyannyira sokat kell edzeniük, oly rengeteg mérkőzésen teljesíteniük, állandóan utazniuk, hogy amikor reggel felébrednek, sokszor azt sem tudják, melyik országban vannak. Nekik talán más elbírálás alá kellene esniük, mint az amatőr sportolóknak, akik nem foglalkozásszerűen űzik hobbijukat.
   A kérdés tehát az, hogyha egy munkájában túlterhelt lakatos, asztalos, adminisztrátor, sebész vagy miniszterelnök bármikor beszedheti ezeket a teljesítményfokozókat az eltiltás veszélye nélkül, akkor a sportcirkusz munkatársai miért nem?
   Ugye, hogy álszent az ügy?
  

Fertőzés

Pár éve készítettem egy interjút azzal a nagyközségi háziorvossal, aki sohasem fogadott el hálapénzt, de még pár tojást sem a betegeitől. Vélhetően emiatt csak korábbi pacienseii által összegyűjtött pénz segítségével tudott nyugdíjas korában egy idősek otthonába bekerülni, hogy élete hátralévő részében fedél legyen a feje felett.
   A hálapénz csak az egyik rákfenéje a hazai egészségügyi rendszernek. Erre pedig azért van még mindig szükség, mert a hazai gyógyítók, orvosok, nővérek, asszisztensek, a nyugati kollégáik bérének negyedéért, ötödéért dolgoznak. Amíg meg nem unják, mert akkor elindulnak napnyugati irányba, vagy pályát módosítanak. Most már ott tartunk, hogy a korábban tagadó kormányzat egyik-másik illetékese is elismeri, hogy baj van, nincs elég orvos, nővér, a háziorvosi praxisok eladhatatlanok, sokfelé üresen állnak, vagy éppen hetven közelében járó orvosok látják el a betegeket. A kórházi, szakrendelői várólisták sok kilométer hosszúak, a még kitartó gyógyítók agyonhajszoltak, emiatt sokan idő előtt meghalnak.
   Ilyen szakmai társadalmi környezetbe robbant be az „1001 orvos hálapénz nélkül” Facebook csoport. A doktorok egyre-másra teszik közzé észrevételeiket, megoldási javaslataikat, amelyeket ugyan a napi sajtó felkap, de a döntéshozók szerint az egészségügy nagyjából rendben van. Legutóbb éppen a tizennyolcadik országértékelőjét tartó egyszemélyi országvezető nyilatkozta, hogy „...megmentettük az iskoláinkat és kórházainkat” majd később még azt is megemlítette, hogy a vidéki kórházak többségében már XXI. századi körülmények vannak. Jóindulattól vezérelve nevezzük egyszerűen csak érdekesnek e kijelentést.
   Különösen annak ismeretében, hogy a már említett orvoscsoport a közelmúltban azt állította: többen halnak meg hazánkban kórházi fertőzésekben, mint autóbalesetben. S bár az ÁNTSZ szerint ez az állítás csak a kórházakba vetett bizalom aláásására alkalmas, azért nem szabad elmenni az állítás valóságtartalma mellett.
   A témával foglalkozó írásokból kiderül, hogy egészségügyi dolgozók kevésszer mosnak kezet, de ha tennék is minden megvizsgált, ellátott beteg, vagy kórtermi vizit után, akkor is nehezen tehetik, mert sok helyütt hiányoznak a feltételek, nincs elég működő vízcsap és fertőtlenítő kézmosószer. Pedig ugyebár Semmelweis Ignác tanítása a kézmosásról mindenki előtt ismert.
   Tudjuk, a nép gyógyítása nem más, mint feneketlen pénznyelő, miközben józanul belátható, hogy fontosabb dolgokra is kell a pénz. Néhány százmilliárd stadionok építésére, fenntartására, miniszterelnök várbeli rezidenciájának kialakítására, nemzeti banki „nem közpénz” alapítványokba, folyamatos és méregdrága kormánypropagandára, még több a magánzsebek kitömésére. A betegek meg vigasztalódhatnak a természet törvényével.
   Az erős túlél, a gyenge elhullik.

1294 menekült

Az Európai Unió tagországainak menekültek áthelyezéséről szóló döntése értelmében Magyarországnak 1294 menedékkérőt kellene letelepítenie.
   Kijelentem, hogy mélyen együtt érzek mindazokkal, akiknek hazáját, otthonát idióta hatalomvágyók, vérgőzös, zavaros agyú lények szétlövik, szétbombázzák, és ha még eddig nem ölték meg, hát földönfutóvá teszik őket. Együtt érzek azokkal, akik addigi életük maradványait batyuba csomagolva indulnak az ismeretlenbe, hogy valahol túléljék a borzalmakat.
   Kijelentem, hogy nem akarok olyan emberekkel együtt élni, akik az őket befogadó ország rendjét, törvényeit, írott és íratlan szabályait felrúgják, akik a lányokat, asszonyokat rögvest a háziállatok után sorolják a jogok terén, akik vallási indíttatásból bármikor feljogosítva érzik magukat a merényletre, hitük másra kényszerítésére.
   Kijelentem, cseppet sem örülnék annak, ha hazámat muszlim vallású és önazonosságú, a zsidó-keresztény kultúrkörön alapuló nyugati jog- és szokásrendbe beilleszkedni nem akaró emberek tömege lepné el. De azt sem tudom elfogadni, hogy az Európai Unió tagállamai által közösen elfogadott kvóta szerint hazám ne lenne képes egy felcsúti NB I-es labdarúgó mérkőzés parányi nézőszáma alatt maradó menekültet, vagyis 1294 gyereket, nőt és férfit – ideiglenesen – befogadni.
   Kijelentem, ugyancsak nem tudom elfogadni, hogy az 1294 ember sorsa miatt, (vagy egy esetleges későbbi újabb közös megállapodás ellen) több mint nyolcmillió szavazópolgár egyikeként a szavazóurnákhoz csődítsen a hatalom. Legkevesebb négymilliárd forintból, plusz a kampányköltség. Ennyiből valamelyik mára lakatlanná vált falunkban hosszabb ideig láthatná vendégül az 1294 szerencsétlen embert vendégszeretetéről híres hazám.
   Kijelentem, tudom, hogy a felmérések szerint a magyar emberek hatvanöt százaléka ellenzi a betelepítést. Tapasztalom is, hogy kézzel fogható az idegengyűlölet abban az országban, ahol szinte minden ember valamilyen más néppel keveredett családból származik és az ázsiai vándorokon, a kazárokon, törökökön, cigányokon, szerbeken, horvátokon, szlovákokon, ukránokon, zsidókon, németeken át ki tudja még hány más származású ember vére kering az ereinkben.
   Kijelentem, nem értek egyet azzal a népszavazással, amelyet az egyszemélyi vezetőnk javaslatára tartanak majd meg, miközben ugyanő nem volt kíváncsi a nép véleményére az alkotmány megszüntetésekor, az egypárti alaptörvény elfogadásakor, az állami földek magánkézbe juttatásakor, a Paks II. megépítésére meghozott döntés, és a boltoknak a nép nagy többségét egyértelműen bosszantó vasárnapi zárva tartásának törvénybe iktatása előtt.
   Végezetül kijelentem, nagyon meg vagyok bántva, hogy megint csak egy bábu, rángatható játékszer vagyok valakik hatalmi játszmájában.

Nyolcvanhat perc

Egy felmérés szerint ennyi időt tölt egy átlagos 18 és 49 év közötti magyar Facebook felhasználó naponta a közösségi portálon. Csak alig másfél óra a nap huszonnégy órájából.
   Erősen rontanám ezt a szép átlagot, ha a felmérést készítőknek a koromnál fogva még fontos lennék, ugyanis naponta legfeljebb nyolc-tíz percet töltök csak a közösségi oldalon, főleg online újságom tartalmának világgá kürtölése okán, de azért ilyenkor végigpörgetem a bejegyzéseket is.
   Rendre meglep az a mély, sokszor érthetetlen gyűlölet, amely sok posztolót – internetes bejegyzést tevőt – kommentelőt, jellemez. Hihetetlen az a politikai megosztottság, amely a jelen hatalmat tartósítja, és amelynek érdekében lebonthatatlan, felszámolhatatlan, akár generációkon átívelően megmaradó szekértáborokat hozott létre. A Facebookon is.
   Érdekesnek nevezhetném, ha nem lennék emiatt elkeseredve, azoknak a mélymagyaroknak a bejegyzéseit, akik első számú vezetőnk nyomán egyre mélyrehatóbb orosz-barátságról tesznek tanúbizonyságot. Látom, hogy mennyivel tűnik számukra jobbnak, amit az egyszemélyi orosz vezető tesz, mint a – szerintük „trágyadombbá” vált – Európai Unió igyekszik tenni bármi téren is. De pompás antiszemita, cigányellenes és más rasszista bejegyzéseket is olvasgathatnék az említett hölgyektől és uraktól, ha időben nem tiltottam volna le ezeket.
   Nincs nekem bajom az oroszokkal, ahogy az igen feledékeny egyszemélyi vezetőnk pálfordulásával, elmélyülő orosz-barátságával sem (dehogy nincs, de ezt mostanában nem illik hangoztatni), csak elgondolkodtat az emberi elme működése. Az egyik kedvenc posztolóm az az oroszbaráttá átlényegült ismerősöm, aki egyik lányát német egyetemen taníttatja, míg másik lánya Angliában szült gyermeket. Sem ő, sem gyermekei nem választották a nagyszerű orosz egyetemeket, ahogy munkavállalóként sem igyekeztek az ottani munkahelyekre.
   Tudom persze, hogy a mostani tettetett orosz-barátság ezeknek az embereknek a szemében az egyszemélyi vezető és az állampárt melletti, a liberális demokrácia elleni kiállást jelenti, miközben a hátuk közepére sem kívánják, hogy hazánkban megint az oroszos módik honosodjanak meg.
   Ha csak a közösségi portál bejegyzései alapján alkotnék véleményt, ha elhinnék mindent, amit a facebookozók első indulatukban leírnak, megosztanak, igen furcsa és reménytelen országot látnék hazám helyén. Még szerencse, hogy nem így van.
   Így van?

Kardcsörtetők

Anyai nagyapám naplója került a minap a kezembe. Százegy éve kezdte írni, akkor rukkolt be ugyanis a hadseregbe, hogy egy párnapos villámháborúban sokadmagával legyőzze az ellenséget. Az eleinte gyöngybetűkkel írott, majd ahogy rosszabbodott a hadi helyzet mindinkább elnehezedett kézzel, elkapkodott, elmaszatolódott írásjegyekkel bevésett szöveg egy idő után abbamaradt és ez közel sem esett egybe napapám három évvel későbbi hazatértével. A villámháború ugyanis parányit elhúzódott.
   Nagyapa képe ma is szembenéz velem a szobám faláról. A vélhetően bevonulásakor készített megbarnult fotóról egy optimista tekintetű, barátságos, kackiás bajuszú, oldalán karddal és gallérján három csillaggal büszkélkedő katona tekint rám. S, hogy a szerencsés túlélők közé tartozott a nagy világégés után, bizonyítja, hogy most leírhatom e sorokat.
   Akkortájt a hazatérők úgy gondolták, a világ egy időre elintézte a vitás kérdéseket, és ők már békében élhetnek az emberi kor legvégéig. Tudjuk, nemigen tartott sokáig a békesség, és nagyon sokan két világháborút is végigharcoltak, végigszenvedtek. Ha időközben meg nem ölték őket.
   Mindez annak nyomán jutott eszembe, hogy az utóbbi hónapokban mind több fenyegető hírt olvasok a közelgő, vagy talán máris zajló harmadik világháborúról. Ezekben a híradásokban a Földön jelenleg is pusztító, szinte megszámlálhatatlan helyi konfliktusról számolnak be az újságírók és idézik a mindinkább harcias hangot megütő, nyíltan fenyegetőző állami vezetőket. Most nem olyan nagyszájúakra gondolok, mint a minimális külügyi és diplomáciai tapasztalattal, érzékkel sem rendelkező magyar miniszter, aki néha olyan nyilatkozatokat enged meg magának, amelyek önmagukban is háborús kockázatot jelentenének, ha nem kezelnék helyén mindezt más országok okosabb vezetői.
   Ő csak egy jöttment senki, akit magasra fújt a szél, kiszolgálója, kegyence az egyszemélyi vezetőnek, de vannak, akik valóban veszélyesek, mint az élesített atombomba, mert sok pénz, ember és fegyver áll rendelkezésükre. Például az orosz, vagy ha rosszat választ a nép, a következő amerikai elnök, az északkoreai diktátor, az arab világ megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb fegyveres csoportosulásának vérgőzös vezetői és az építeni nem, csak háborúskodni, rombolni akaró gyilkosaik.
   Azt is látjuk, hogy a világ vezető hatalmai és az említett, csak a gyilkoláshoz értő csoportosulások irgalmatlanul fegyverkeznek. Ma már a legválogatottabb és legrafináltabb ölőeszközök tömege áll a rendelkezésükre, mert fegyvert gyártani és eladni hatalmas üzlet, ám háborút nyerni csak mérhetetlen pusztulás és szörnyű áldozatok árán lehet velük. Vagy úgy sem.
   Gyanítom, hogy van okunk rettegni.