Oldalletöltések száma: 10474761
2019. november 12. kedd 00:07,
Jónás és Renátó napja van.

Nőnek születtek

Hajlamosak vagyunk a világ számos országában élőket bőrszínük, vallásuk, a munkához való hozzáállásuk és még ezernyi más a miénktől eltérő mivoltuk miatt elítélni. Afrika, az arab országok és Ázsia népeivel szemben erős előítéleteket fogalmazunk meg többek között azért, ahogy lányaikkal asszonyaikkal bánnak. Tény, hogy számtalan népnél előbb áll a jogok és az érték terén a drága háziállat, mint a nő.
   Bár más szinten, sokszor mi magunk sem bánunk egyenrangú félként a nőkkel. Még mindig és sajnos a vezető elit kommunikációja, viselkedése okán újra erősödően soroljuk hátrább mi, magyar férfiak is a környezetünkben élő nőket. Ennek aztán meg is van a látszata, hiszen a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének évente megismételt kutatása szerint Magyarország az e téren legrosszabb Görögországot megelőzve az utolsó előtti helyen áll az unióban a nemek közötti egyenlőség szempontjából.
   Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy az európai ranglistát a maximálisan kapható 100 pont alapján Svédország vezeti 83,6 ponttal, míg mi e ranglistán kiérdemelt 27. helyünket 51,9 kapott ponttal értük el.
   Ha csak a leginkább kirakatban lévőket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy igen kevés a nő a parlamentben, miniszter, államtitkár legfeljebb csak mutatóba kerül a kormányba, s bár az önkormányzatok vezetői között már szebb számmal találunk hölgyeket, azért e téren is a férfidominancia a jellemző. De vizsgálhatjuk úgy is a helyzetet, hogy vajon megkapja-e az azonos beosztásban, azonos munkát végző nő a férfiakéval egyenlő fizetést? Egy áprilisi adat szerint a különbség 21 %százalékos míg az európai átlag valamivel több, mint 16 százaléknyi. Éppenséggel az sem túl dicséretes eltérés.
   Pedig, ha körülnézünk azt látjuk, hogy a nők számtalan területen legalább akkora teljesítményre képesek, mint a férfiak, és a különbség leginkább csak a fizikai erőt kívánó feladatok terén mutatkozik. Ugyanakkor az asszonyoknak messze több türelmük, beleérző képességük és rengetegszer bizonyítottan hatalmas munkabírásuk van, arról már nem is beszélve, hogy a kultúra, tudomány, nevelés, oktatás terén, vagy vezetőként is kiemelkedőt képesek nyújtani.
   Férfiként tapasztalom, hogy a macsónak, önmagukat minden téren meghatározónak mutató férfitársaim közül mennyire sokan tartják magukat felsőbbrendűnek női munkatársaikkal szemben, bár lehet, hogy eközben otthon az asszony hordja a nadrágot. Szerencsére a fiatalabbak között mind többen veszik ki részüket a házimunkából, gyerekeik nevelésből, ismerik el az asszonyok eszét, erényeit és fogadják el teljes egyenjogúságukat.
   De ez még igen messze van a kívánatostól. Ráadásul a fejlett társadalmak némelyikében is tahó vezetők munkálkodnak azon, hogy a nők újra csak a szüléssel, háztartással és családjuk szolgálatával foglalkozzanak.

Rollerkór

Eddig többnyire a járdákon suhantak el mellettem, frászt hozva rám a hangtalan elektromos rollerek, de olyan forgalomban, mint a főváros egyik legzsúfoltabb útja, még eggyel sem volt dolgom.
   A minap dél körül Budapest belvárosán át vezettem autómat, amikor erős fékezésre kényszerítve engem, elém kanyarodott egy ide-oda billegő, parányi kerekein kígyózva haladó elektromos roller, hátán egy negyven közeli úriemberrel. A szerkezetet halált megvető bátorsággal irányító úr nemigen törődött az őt körülvevő járművekkel és elfoglalta az egyik sávot. Mint később utánanéztem, jogosan. Ettől kezdve már csak arra figyeltem, hogy ha az illető rollerező elesik, ne hajtsak át rajta, mert ez ártott volna mindkettőnk egészségének.
   E tapasztalat alapján messzemenően megértem azokat, akik tiltakoznak az ilyen járművek szabályozatlan használata ellen. Nem véletlen, hogy e világjelenség komoly fejfájást okoz a nagyvárosok vezetőinek, közlekedésük irányítóinak.
Idén már olvashattuk, hogy Párizsnak elege lett az elektromos rollerekből és korlátok közé szeretnék szorítani az eszköz használatát, a napokban meg Prágáról jelent meg hasonló hír, ott a városvezetés már fel is mondta megállapodását az elektromos rollerek kölcsönzésével foglalkozó céggel. Ettől persze még alig valamivel lesz kevesebb ilyen eszköz a prágai utcákon, csak éppen nem lehet majd kölcsönözni azokat.
   Mielőtt bárki is azzal vádolna, hogy maradi gondolkodásom miatt ellenzem a korszerű eszközök megjelenését, gyorsan kijelentem, egyetértek azokkal a közlekedési, vagy éppen környezetvédelmi szakértőkkel, akik úgy vélik, az elektromos rollerek csökkenthetik az autók számát, az utak, tömegközlekedési eszközök zsúfoltságát és javíthatják a levegő minőségét. Mert ugyebár, aki a hóna alá csapható elektromos rollerre pattanva megy iskolába, egyetemre, munkába, az nem száll buszra, nem ül autóba.
   A jövő e téren sem visszafordítható, de a szabályokat meg kell hozni. Ahogy nem illik autózni úgy nem lenne szabad másokat veszélyeztetve rollerezni sem a gyalogjárdán. A KRESZ jelenlegi szabályai szerint nem is szabad, ahogy a kerékpárutakon sem, csakis az úttesten, bár az nagyon veszélyes. Tisztában vagyok azzal, hogy már megint a pénzen múlik majd a megoldás, mert ha egy ország vezetése kitalálja, hogy mostantól csak kerékpárúton, vagy az úttestnek erre utaló jelekkel felfestett sávjában lehet haladni ezekkel az elektromos szerkentyűkkel, akkor ahhoz kerékpárutakat kell építeni, utakat felfesteni, táblákat kihelyezni. Tapasztalatból tudjuk, e területen is a pénz a legkevesebb.
   A szabályozásig meg csak reménykedhetünk, hogy házunk kapuján kilépve nem csap el egy nagy sebességgel haladó roller, vagy az úttesten nem bukik kocsink kerekei alá mindkettőnk életét tönkretéve ezzel egy rollerező.

Láthatatlan távlatok

Kicsit felbolydult a lelkem a napokban egy hír olvastán, amely még az én közismerten és legendásan nagy nyugalmamat is próbára tette. Tudom, hogyne tudnám, hogy az önkormányzati választás már több mint egy hete lezajlott, nem is arra gondolok, annak lelki terheit meglehetősen gyorsan kihevertem és a rákövetkező napok utójátéka már egyáltalán nem érdekelt. De, amit a lapok megírtak, az igencsak új távlatokat mutatott meg nekem. Mit nekem, az egész emberiségnek!
   Az ugyebár a tartalmasan eltöltött évei során bárkivel előfordulhat, hogy egyes kínos pillanatokban a legjobb lenne láthatatlanná válnia. Mondjuk a főnöki felelősségre vonás során, egy közüzemű járművem bliccelésen, esetleg egy kenőpénzzel kibélelt nokiás doboz átvételén rajtakapottan, vagy egy horvátországi bulin parádésan bemutatott férfias akcióról megjelent videó miatt. Ezenkívül is számtalan oka lehet annak, hogy valaki úgy érzi, itt lenne az ideje a föld alá süllyednie, avagy a jótékony láthatatlanság álcáját magára öltenie.
   Ha minden ilyen gyorsan – már ha a pár tízezer év gyorsnak számít – teljesülne az emberi óhajok közül, mint ez, akkor nagyon élhető lenne a világunk. Azt történt ugyanis, hogy a napokban bejelentették, elkészült az embert láthatatlanná tévő anyag, amelyet egyfajta pajzsként maga elé emelve az ember nagy hirtelen volt, nincs. Az eszköz majdnem tökéletesen leradírozza, eltünteti az embert akár még a rikító piros pulcsijával együtt is a tájképről, vagy bármely helyiség látványáról a kíváncsi szemlélődők tekintete elől, miközben a nézdegélődő nem lát mást, mint amit ember nélkül amúgy is láthatna.
   Teljesen felvillanyozott a találmány híre. Lelki szemeim előtt már megjelent a láthatatlanná tévő anyagból készült ruhát viselők tömege, akiknek cipői és akár még a fejeik is láthatóak lesznek, de semmi más részük nem, vagy ha tovább fejlődik a rendszer, akkor az ember teljes öltözéke, arca előtti maszkja is ilyen anyagból lesz és aztán üresnek látszó utcákon, járműveken ütközünk majd egymásba, súlyos sértéseket kiáltva az emberek látványától mentes térbe.
   Ez az egyelőre még léte kezdeti szakaszában járó technológia egészen fergeteges távlatokat nyithat meg az emberiség előtt. Planétánk már olyannyira tele van emberrel, hogy alig lehet bárhova is menni anélkül, hogy ne találkoznánk derék embertársainkkal, igaz, állattal már egyre kevésbé, azok ugyanis sokasodásunkkal fordított arányban fogynak. Ha a hírek igazak, pár tíz év múlva már tízmilliárd emberi lény nyüzsög majd Föld szerte, vagyis a helyzet még rosszabbá válik.
   Hacsak nem visel majd mindenki láthatatlanná tevő anyagú ruhát. Kevesebben ugyan akkor sem leszünk, de a látszat igen megnyugtató lesz.

Ötven szép nap

Biztos voltam benne, hogy a hazai választások előtti hetek már sok újdonságot nem tartogatnak a többségnek, talán csak a legfiatalabb választóknak, akik nem élhették át a hazai választási kampányok három évtizedes evolúcióját.
   Nem vártam jót ezúttal sem, nem is kaptam. Mert bár megeshetett volna, hogy az egyes pozíciókra törekvők egy-egy településen kiváló programjaikkal versengenek majd egymással, de többnyire sokkal undorítóbb lett minden.
   Az nem volt váratlan, hogy az állampárt jószerével minden komoly megjelenési lehetőségtől megfosztotta az ellenfeleit, így míg nála akadt bőséggel pénz, paripa, fegyver, addig versenytársinak igen szerény lehetőségeik adódtak. Csak közbevetőleg mondom, aki esetleg zokon venné az állampárt kifejezés használatát, ideidézem a Wikipédia szócikkét, amely szerint „az állampárt az adott országban kizárólagosan birtokolja a hatalmat. Egyeduralmi rendszert épít ki, amely kizárja az állampárton kívüli pártokat, szervezeteket és intézményeket a hatalom birtoklásából”.
    A mi állampártunk abban azért még különbözik három évtizednél régebbi elődjétől, hogy tart többpárti választásokat, amelyen állításuk szerint mindenki egyenlő eséllyel indulhat. Ez messze nem igaz, mármint az egyenlő feltételek. És mégis e „jó szív”, mármint a többpártiság látszatának fenntartása okozott súlyos repedéseket a jól felépített rendszeren. Mert az egyenlőtlen feltételek mellett is mindig akadnak ellenzékinek nevezhető képviselő- és polgármester-jelöltek, akik megpróbálkoznak a lehetetlennel, vagyis nyerni a mindent vinni akaró óriás ellen. Amennyiben a kampányban ellenük a propaganda kisajátítása és a pénztelenség nem tűnt elegendőnek, az eszköztárban ott voltak még a karaktergyilkosságok, az ellehetetlenítések, a hamisított „dokumentumok” kiteregetései. Az ellenzékieknek nevezettek sem voltak restek e téren, ők is előbányásztak sok érdekességet az állampártiakról, bár megfelelő országos hírcsatornák híján ezek jóval kevesebbekhez jutottak el.
   Aztán ott volt az a vidám móka is, amelynek során sokfelé a végre megvalósult ellenzéki összefogást független jelöltek küldték vakvágányra azzal, hogy ők is jelöltették magukat. Nyilvánvalóan ők sem nem hihettek abban, hogy településvezetők lesznek, csak meg akarták mutatni magukat, vagy bosszút akartak állni valakiken valamiért, esetleg az állampárt trójai falovaiként volt feladatuk a szavazatok megosztása.
   A mostani önkormányzati választás (is) sokfelé a hatalomvágyásról, mocskolódásról, a másoknak ártásról, a vélt mézesbödönhöz kerülés szándékáról, és sok más szép emberi tulajdonságról, vagy a mindent magáénak tudni akaró pökhendi hatalom legyőzésének vágyáról és sokkal kevésbé a városok, települések fejlesztéséről, jobb jövőjéről szólt.
   Öt évünk lesz mindezen elgondolkodni.

Fekete lyuk

Még az az ember is hallotta már a fekete lyuk kifejezést, akinek mindez csak egy sötét kutat, esetleg egy egérlyukat, vagy a fekete zokniján esett folytonossági hiányt jelenti és a csillagászatot mindössze unatkozó emberek érdektelen tevékenységének tartja, mert ő maga történetesen a laposföld-elmélet elkötelezett híve. Pedig a fekete lyukak létezéséről Albert Einstein saját korában sci-fibe illő, de mára igazolt elmélete óta tud a világ.
   A fekete lyuk a téridő olyan tartománya, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. A Wikipédia szócikke szerint azonban a fekete lyukban nincs valódi égitest, a fekete lyuknak nincs belső szerkezete. Ezek után ugyancsak meglepő az a kijelentés, amely szerint lehet, hogy mi is egy fekete lyuk kellős közepén töltjük mindennapjainkat. Az Amerikában dolgozó Nikodem Poplawski lengyel kozmológus, az Indiana Egyetem munkatársa szerint ugyanis minden fekete lyukban egy másik világegyetem lehet, vagyis a mi univerzumunk is egy ilyen fekete lyukban van. Nekem tetszik ez az elgondolás, még a laposföld-elméletet is kenterbe vágja.
   Mélyebben nem is megyek bele a teória boncolgatásába, egyrészt mert már az általam leírtakat is alig értem, másrészt meg ahogy olvasom, a kiváló gondolat bizonyítására aligha lesz módja az emberiségnek. Persze azt mondani, hogy sohasem, azt sohasem szabad, mert lám Einsteinre is furcsán néztek, amikor bejelentette a fekete lyukak létezését, miközben megalkotta a máig alaptételnek tekintett relativitáselméletét.
   Közben, ha belegondolunk, számtalan példa is mutatja, hogy egy feneketlen fekete lyukban élünk, amely sokszor úgy néz ki, mint egy normális világ, már ha egyáltalán létezik ilyen. Az ember hallgatja, olvassa a híreket és már akkor érzi a sötétséget, ahonnan a fény sem szabadulhat ki, figyeli az okos és még okosabb politikusok és kritika nélküli követőik, az elszabadult világhatalmi törekvésekkel terhelt diktátorok, demokráciát hazudók, tömegeken uralkodni vágyók igen sötét megnyilvánulásait, amelyek egyértelműen mutatják az agyuk és lelkük helyén lévő lyuk színét. És nem jobb a helyzet az egymással szót érteni képtelen embereknél sem, mondjuk egy-egy családi belviszály, szomszédok közötti tyúkviták, úrhatnám főnökök parancsai során. Szinte tapintani lehet ilyenkor annak a térnek a színét, amely körülveszi e cselekmények idején pillanatnyi világunkat.
   A lengyel fizikus elméletének az a része, miszerint minden fekete lyukban egy másik világegyetem létezik, eltölthet bennünket némi reménnyel. Lehet, hogy nem is sokára majd létrehoznak egy utazási irodát, amellyel átköltözhetünk egy kedvesebbnek tűnő univerzumba, ahol talán jobb lesz az életünk.
   Vagy csak páni félelemben zuhanunk a feneketlen mélységű fekete lyukba, mielőtt csatakosra izzadva felébredünk.

Nem túl finom sütik

Nem tudom, ki, hogyan fogadja azt a kötelező feliratot, amelyet az unió összes országának internetes portálján meg kell jeleníteni és amely szerint az adott weboldal cookie-kat (magyarul: sütiket) használ a forgalom mérésére és a felhasználói élmény biztosításához. Bevallom engem zavar, hogy sok millió webtársammal egyetemben klikkelések ezreire kényszerítenek, miközben már alig akad ember, aki a figyelmeztető feliratot ne annak elolvasása nélkül zárná be.
   Aki még nem tudná elmondom, hogy a cookie egy olyan adatcsomag, amely lehetővé teszi az adott weboldalnak bizonyos adatok nyomon követését, egy olyan információcsomag, amelyet a szerver küld a webböngészőnek, majd a böngésző visszaküld a szervernek minden feléje irányított kérés alkalmával. Ez olyanokat érint, mint például a nyelvbeállítások, a hely meghatározása, de velük akár a keresési adatok is gyűjthetők annak érdekében, hogy javuljanak azok eredményei.
   Aki tart attól, hogy minden szokását, netes tettét megfigyelik valakik, valamivel, valahonnan, akár le is tilthatja a sütiket. Ha így cselekszik, akkor előfordulhat, hogy egyes weblapok nem jelennek meg megfelelően, illetve a webhely üzenetben tájékoztatja, hogy megtekintéséhez engedélyeznie kell a cookie-kat. Ki van ez találva rendesen, ráadásul teljességgel felesleges a megfigyelésektől tartani, hiszen úgyis megfigyelnek bennünket mindenhol és minden körülmények között, vagyis amennyiben nincs az illetőnek félni- és takargatnivalója, jobban teszi, ha nem is aggódik a megfigyelők miatt.
   A jobban szerkesztett weboldalaknál elég az első látogatáskor rákattintani az Elfogadom szóra és a továbbiakban nem zaklatják őt felesleges klikkelésekkel, mert hiszen úgyis ismerik a szokásait. Sajnos így is nagyon sok portálnál szükséges a figyelmeztetések kiiktatása ahhoz, hogy az ember végre azt lássa, amit látni akart.
   Egyértelműen szükség van arra, hogy az embereket tájékoztassák jogaikról, ahogy arról is, hogy csakis az érdekükben valamilyen szinten jótékonyan megfigyelik őket. Mégis hamisnak és egyfajta pótcselekvésnek érzem az ilyen előírásokat, hiszen mindazok, akik elkezdenek internetezni, az okostelefonjukban, vagy a PC-jükön a beállítások testreszabásakor egyszer és mindenkorra szabályozhatják a biztonsági szinteket, vagyis a sütik használatát is.
   Sokkal jobb lenne, ha olyan szabályokat, előírásokat léptetnének életbe, amelyek megakadályoznák a magánélet történéseinek titkos megfigyelését, az adatok nyilvánosságra hozatalát, politikai, vagy más célú felhasználását, emberek lejáratását, életük tönkretételét.
   Ilyen persze sohasem lesz, és sokkal egyszerűbb a cookiek-ra (sütikre) figyelmeztetni, pedig azok tényleg csak a habot jelentik a megfigyelők tortáján.

Kazáncsere

Van már vagy nyolc éve, hogy otthonomban a fűtésért és meleg vízért felelős kazánt ki kellett cseréltetnem. Kezdődött hát az ilyenkor szokásos eljárás, az igények és a pénzügyi lehetőségek összevetése, a megfelelő típus kiválasztása, majd a mesterrel a beszerelés időpontjának egyeztetése, az engedélyeztetés megrendelése.
   Ment is minden, mint a karikacsapás, de ma nem járhatnék el ilyen könnyen. Időközben ugyanis életbe lépett az Európai Unió szabályozása, amely alapján 2016. július 1-jétől már csak kizárólag az ErP minősítésű kondenzációs kazánok gyárthatók és hozhatók forgalomba. Ez a minősítés a kazánok esetében a megfelelő károsanyag-kibocsátás és a környezetvédelem miatti előírásokat tartalmazza. Ennek betartása természetesen mindannyiunk érdeke, az viszont kevésbé, hogy ezzel igen drágává és bonyolulttá vált egy-egy ingatlan kazáncseréje. A gondok halmozódásához hozzájön még az is, hogy az elmúlt években oly hatalmas volt a szakemberek külföldre vándorlása, hogy akik idehaza maradtak és szolgáltatnak, azokhoz sok esetben hosszabb a várólista, mint egy-egy szakorvosi vizsgálatra, vagy műtétre, pedig azok sem máról holnapra történnek.
   Egy minapi felmérés szerint akár félmillió olyan háztartás is lehet Magyarországon, ahol elodázhatatlanná válik a kazáncsere. A tél közeledtével ez igen súlyos gond, ráadásul a kazáncserére szoruló családok jelentős részénél nem áll a spájzban eltéve a szükséges összeg, amely pedig a kazánvásárlás, beszerelés, a kémény szükséges átalakítása és az engedélyeztetési eljárás költségeivel együtt igen könnyen meghaladhatja az egymillió forintot.
   Tapasztalatból tudom, hogy a kazánok karbantartása sem olcsó mulatság, könnyedén elérheti a 30 ezer forintot, ha éppen nem lesz még ennél is több, ezért sok család évről évre elodázza a karbantartást, ami még közelebb hozza a kazáncsere szükségességének időpontját. De rengeteg családnál még az sem segít, ha eddig minden évben kihívták a szakembert, aki átvizsgálta, kitisztította a készüléket, mert az időközben oly mértékben avult el, hogy egy esetleges ellenőrzés után már nem is lesz szabad továbbműködtetni, vagyis jön a nem várt, de igen tetemes kiadás. Ehhez sok háznál egyedüli megoldás a hitel felvétele, amely mint tudjuk nem olcsó és törlesztése sok évre terheli meg a családi költségvetést.
   Akiknek szerencséjük van és éppen a kazáncsere szükségessé válásának időpontjában ír ki az unió pénzével a kormány egy megfelelő pályázatot, jól járhatnak, bár még ez esetben is erősen a zsebek mélyére kell nyúlniuk. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz lesz mindehhez megfelelő és éppen ráérő mesterembert, céget találni. A gond tehát nem kicsi, a megoldás meg nem olcsó.
  Ezt még „okosban” is nehéz fájdalommentesen megúszni.

Bosszantó adatok

Érdekelnek a statisztikák, na nem azok a hivatalos adatok, amelyek itthon látnak napvilágot és erősen torzítanak, vagy mondjuk árnyaltabban, a megrendelő szájíze szerinti tények derülnek ki belőlük. Így aztán eléggé nehéz is a megfelelő statisztikai adatok megszerzése, hiszen ki tudja megmondani, hogy melyik a valóságos és melyik a szépségápolt adatsor. Igyekszem hát az általam még viszonylag elfogulatlannak, vagy meg nem vásároltnak tűnő hazai cégek felméréseit megnézni, illetve az Európai Bizottság egyik főigazgatósága, az Eurostat által készített, az életünk főbb területeit vizsgáló mérések eredményeit értelmezni.
   Sok érdekességet találok, amelyek egy részét rendre meg is osztom olvasóimmal, hiszen az adatok sok mindent elárulnak. Tudom vannak, akik a Churchillnek tulajdonított, a valóságban valószínűleg el sem hangzott kijelentés szerint viszonyulnak a statisztikákhoz, miszerint csak abban a statisztikában hisznek, amit ők maguk hamisítottak. Erről eszembe jut egy majd’ félévszázados történet. Ifjúként egyik munkahelyemen azt a feladatot kaptam, hogy egy bizonyos témakörben készítsek kimutatást, amelyet aztán a felettes központba küldenek majd el. Buzgón láttam a feladatnak, de igen gyorsan világos lett számomra, hogy az egyes szakterületek általam megkérdezett vezetői semmiféle valós adattal sem tudnak szolgálni. A feladatot nem utasíthattam vissza, megírtam hát saját kútfőből, vagyis hasamra ütve a „tényeket”.
   Nem voltam büszke a csalásomra, bár az adatokat és az általam készített értékelést egy idő után példaként kezdték mutogatni a központ alá tartozó intézmények értekezletein, arra többször is hivatkoztak. A siker akkora volt, hogy helyemen, a háttérben maradhattam, helyettem a munkahelyi vezetőm fürdőzött a dicsőség meleg vizében. Nem irigyeltem tőle.
   Napjainkban is egészen elképesztő statisztikák látnak napvilágot, amelyekből mindenki azt vonja le tanulságként, ami neki a legkedvezőbb. Ezzel csak az baj, hogy egy félremért (vagy hasra ütve összeállított) adatsor igencsak rászedheti az alapján cselekvőt, ugyanis valós, vagy ahhoz közeli statisztikai adatok nélkül nemigen lehet tervezni gazdaságot, oktatást, egészségügyet, szociális ellátást, termelést, rendvédelmet, vagyis egy állam működését sem.
   A napokban látott napvilágot az Eurostat felmérése, miszerint a magyarok 96 százaléka támogatja az Európai Unió klímasemlegességre vonatkozó, 2050-re kitűzött céljait, ez pedig az egyébként hasonlóan magas uniós átlagot is felülmúlja. Azt gondolhatnánk, hogy egy-egy ország kormánya is figyel az ilyen statisztikákra és nem megy a választóival szembe. Ma már tudjuk, hogy Németország, Lengyelország és Csehország mellett hazánk is megvétózta az uniós klímacélokat.
   Bizonyára csak abban a statisztikában hisznek, amelyet…

Érti? Nem érti?

Meggyőződésem, hogy olvasóim értik az írott szöveget. Ha nem is mindig a sorok közötti gondolatokat, amelyeknek egykor oly nagy művészei voltak a hazai újságolvasók és amelyet sajnálatos módon mára ismét szokni és tanulni kell, de nagyjából tudják, hogy egy író, vagy újságíró mit akar közölni velük. Azok, akiknek nincsenek szövegértési és értelmezési nehézségeik, talán nem is tudják, hogy milyen lehet az, amikor valaki ugyan olvasni tud, még sincs fogalma, hogy mit is jelent az előtte lévő szöveg.
   Mindez annak a hírnek a nyomán ötlött fel bennem, amelyből kiderült, hogy vidéki, túlnyomórészt kistelepülési iskolákban digitális szövegértés-fejlesztő program indul. Erre azért van szükség, mert egy tavalyi felmérés szerint bár összességében csökkent a soha nem olvasók aránya, a fiatalabb korosztály több mint fele sohasem olvas irodalmat. Ehhez hozzátehetjük, hogy felnőttként mind kevesebben olvasnak újságokat is, az olvasás színtere mindinkább áttevődik a netre, a Facebookra, Instagrammra, Twitterre és társaikra, vagyis a közösségi felületekre, amelyeket sok mindennel lehet vádolni, csak éppen azzal nem, hogy az ott megjelenő szövegek pallérozott, színes szókincset fejlesztő, helyesírásra törekvő irodalmi olvasmányok lennének. De ez nem is feladatuk.
   Ezek mellett persze még ott vannak a gyakran látogatott hírporálok, szakportálok, bulvároldalak, és hogy ki ne felejtsük a legnagyobb hatású médiát, a hamis hírek gyártására, terjesztésére szakosodott weboldalakat. Ez utóbbiak esetében egyébként igen üdvözítő, ha valakinek szövegértési gondjai vannak.
   Heti jegyzeteim írása során már én is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaki nem azt értette a szövegemből, amiről úgy gondoltam, hogy egyértelmű. Ez természetesen lehet az én hibám is, a bonyolult fogalmazásé, a túlmagyarázásé. Egy klasszikus irodalmi alkotást is lehet úgy olvasni, hogy az egyik olvasó ezt, a másik mást talál fontosnak benne, értelmezi másként a regény, vagy novella lényegét. Ezzel nincs is baj, a festmények, a zenei alkotások sem érintenek meg egyformán bennünket az érzelmek is befolyásolják, hogy mit és mennyit értettünk meg a közöltekből.
   Ma sajnos olyannyira felszínes az érdeklődés az írott világ dolgai iránt – még ha az internet információi a képek, videók, hangok tömegei mellett leginkább mégiscsak írott formában jelennek meg előttünk –, hogy ez olykor már meg is kérdőjelezi, van-e értelme egy-egy leírt hírnek, felhívásnak, közleménynek, jelentésnek, irodalmi alkotásnak. Meglehet, mára olyanná változott a világ, amelyben egy-egy jól megalkotott, pár perces videó, egy üvöltő háromszavas cím, vagy egy jól eltalált fotó többet értet meg sok honfitársunkkal, mint a szöveg.
   De ebbe azért nem szabad belenyugodni.

Globish a megoldás

Anyanyelvem és munkaeszközöm a magyar nyelv. Viszonylag jó a helyesírásom, és talán az átlagnál nagyobb a szókincsem is, de hát ez el is várható tőlem, hiszen a kommunikáció a munkám. Mégis gyakran elgondolkodom azon, hogy mondjuk egy angol, német, vagy spanyol középfokú nyelvvizsgához hasonló megmérettetésen meg tudnék-e felelni a követelményeknek. Tartok tőle, hogy csak épphogy.
   Kedves Olvasóm, tegye szívére a kezét, és mondja meg, ha ön történetesen nem nyelvész vagy nyelvtant oktató tanár, akkor könnyedén megbirkózna-e az olyan feladatokkal, mint hogy mondjon példát az ige fajainak használatára, a tárgyra, határozókra, jelzőkre, alárendelt összetett mondatokra, főnévi igenevekre, valóságos határozószókra és a határozói igenevekre, módosítószókra. Felkészülés nélkül sokan megbuknánk ezen a vizsgán, miközben használjuk, beszéljük az anyanyelvünket, értjük egymást, még ha egyikünk egy távoli tanyán élő, kevés iskolai végzettséggel bíró parasztember, másikunk meg egy fővárosi egyetem professzora is.
   Mindezek azért foglalkoztatnak, mert hallom, hogy milyen nehéz követelményeknek kell megfelelniük az idegen nyelvből nyelvvizsgára kényszerülő honfitársaimnak, illetve, ha meg is szerzik az áhított bizonyítványt, sokan még utána sem mernek megszólalni az adott nyelven. Bár semmi szükségem sincs rá, többszöri nekifutás után öt évvel ezelőtt kezdtem újra angolul tanulni és teszem ezt szó szerint mindennapos gyakorlással a Duolingo elnevezésű nagyszerű és ingyenes nyelvoktató alkalmazás használatával. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy bár tudok vagy 2500 szót, jól írok és olvasok angolul, a beszéd és a beszéd megértése mindmáig teljes kudarc számomra.
   Találtam ugyanakkor egy igen izgalmas és sokak problémájára megoldást kínáló egyszerű angolt. Bár a Global és English szavakból alkotott Globish létrehozója, Jean-Paul Nerrière francia számítógépes mérnök állítja, ez nem is angol, hanem csak egy, az angol szavakat használó és minimális nyelvtani szabálynak megfelelő nyelv, de a becslések szerint manapság már mintegy négymilliárd (!) ember kommunikál ezen a nyelven. Nerrière szerint ez az a nyelv, amely segítségével hamarabb megérteti magát egy japán ember a magyarral, vagy franciával, mint egy anyanyelvi angol ezek közül bárkivel. Mindazonáltal kis odafigyeléssel az angol anyanyelvűek is szót tudnak érteni a Globisht beszélőkkel.
   Gyakorlásként olvasom a Globishról szóló angolul, bocsánat, globishul és párhuzamosan magyarul íródott kötetet, és láss világ csodát, értem az angol szöveget. Sőt talán még beszélni is tudom, hiszen e nyelv alapja mindössze 1500 szó és a rövid mondatok.
   Úgy gondolom, hogy ha nem nyelvtant tanítanának a tanárok és követelnének a nyelvvizsgáztatók, hanem az egyszerű beszédre törekednének, sokkal többen tudnának és mernének idegen nyelven megszólalni.
   Mondjuk globishul.