Oldalletöltések száma: 10307309
2019. szeptember 23. hétfő 13:47,
Tekla és Líviusz napja van.

Bosszantó adatok

Érdekelnek a statisztikák, na nem azok a hivatalos adatok, amelyek itthon látnak napvilágot és erősen torzítanak, vagy mondjuk árnyaltabban, a megrendelő szájíze szerinti tények derülnek ki belőlük. Így aztán eléggé nehéz is a megfelelő statisztikai adatok megszerzése, hiszen ki tudja megmondani, hogy melyik a valóságos és melyik a szépségápolt adatsor. Igyekszem hát az általam még viszonylag elfogulatlannak, vagy meg nem vásároltnak tűnő hazai cégek felméréseit megnézni, illetve az Európai Bizottság egyik főigazgatósága, az Eurostat által készített, az életünk főbb területeit vizsgáló mérések eredményeit értelmezni.
   Sok érdekességet találok, amelyek egy részét rendre meg is osztom olvasóimmal, hiszen az adatok sok mindent elárulnak. Tudom vannak, akik a Churchillnek tulajdonított, a valóságban valószínűleg el sem hangzott kijelentés szerint viszonyulnak a statisztikákhoz, miszerint csak abban a statisztikában hisznek, amit ők maguk hamisítottak. Erről eszembe jut egy majd’ félévszázados történet. Ifjúként egyik munkahelyemen azt a feladatot kaptam, hogy egy bizonyos témakörben készítsek kimutatást, amelyet aztán a felettes központba küldenek majd el. Buzgón láttam a feladatnak, de igen gyorsan világos lett számomra, hogy az egyes szakterületek általam megkérdezett vezetői semmiféle valós adattal sem tudnak szolgálni. A feladatot nem utasíthattam vissza, megírtam hát saját kútfőből, vagyis hasamra ütve a „tényeket”.
   Nem voltam büszke a csalásomra, bár az adatokat és az általam készített értékelést egy idő után példaként kezdték mutogatni a központ alá tartozó intézmények értekezletein, arra többször is hivatkoztak. A siker akkora volt, hogy helyemen, a háttérben maradhattam, helyettem a munkahelyi vezetőm fürdőzött a dicsőség meleg vizében. Nem irigyeltem tőle.
   Napjainkban is egészen elképesztő statisztikák látnak napvilágot, amelyekből mindenki azt vonja le tanulságként, ami neki a legkedvezőbb. Ezzel csak az baj, hogy egy félremért (vagy hasra ütve összeállított) adatsor igencsak rászedheti az alapján cselekvőt, ugyanis valós, vagy ahhoz közeli statisztikai adatok nélkül nemigen lehet tervezni gazdaságot, oktatást, egészségügyet, szociális ellátást, termelést, rendvédelmet, vagyis egy állam működését sem.
   A napokban látott napvilágot az Eurostat felmérése, miszerint a magyarok 96 százaléka támogatja az Európai Unió klímasemlegességre vonatkozó, 2050-re kitűzött céljait, ez pedig az egyébként hasonlóan magas uniós átlagot is felülmúlja. Azt gondolhatnánk, hogy egy-egy ország kormánya is figyel az ilyen statisztikákra és nem megy a választóival szembe. Ma már tudjuk, hogy Németország, Lengyelország és Csehország mellett hazánk is megvétózta az uniós klímacélokat.
   Bizonyára csak abban a statisztikában hisznek, amelyet…

Érti? Nem érti?

Meggyőződésem, hogy olvasóim értik az írott szöveget. Ha nem is mindig a sorok közötti gondolatokat, amelyeknek egykor oly nagy művészei voltak a hazai újságolvasók és amelyet sajnálatos módon mára ismét szokni és tanulni kell, de nagyjából tudják, hogy egy író, vagy újságíró mit akar közölni velük. Azok, akiknek nincsenek szövegértési és értelmezési nehézségeik, talán nem is tudják, hogy milyen lehet az, amikor valaki ugyan olvasni tud, még sincs fogalma, hogy mit is jelent az előtte lévő szöveg.
   Mindez annak a hírnek a nyomán ötlött fel bennem, amelyből kiderült, hogy vidéki, túlnyomórészt kistelepülési iskolákban digitális szövegértés-fejlesztő program indul. Erre azért van szükség, mert egy tavalyi felmérés szerint bár összességében csökkent a soha nem olvasók aránya, a fiatalabb korosztály több mint fele sohasem olvas irodalmat. Ehhez hozzátehetjük, hogy felnőttként mind kevesebben olvasnak újságokat is, az olvasás színtere mindinkább áttevődik a netre, a Facebookra, Instagrammra, Twitterre és társaikra, vagyis a közösségi felületekre, amelyeket sok mindennel lehet vádolni, csak éppen azzal nem, hogy az ott megjelenő szövegek pallérozott, színes szókincset fejlesztő, helyesírásra törekvő irodalmi olvasmányok lennének. De ez nem is feladatuk.
   Ezek mellett persze még ott vannak a gyakran látogatott hírporálok, szakportálok, bulvároldalak, és hogy ki ne felejtsük a legnagyobb hatású médiát, a hamis hírek gyártására, terjesztésére szakosodott weboldalakat. Ez utóbbiak esetében egyébként igen üdvözítő, ha valakinek szövegértési gondjai vannak.
   Heti jegyzeteim írása során már én is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaki nem azt értette a szövegemből, amiről úgy gondoltam, hogy egyértelmű. Ez természetesen lehet az én hibám is, a bonyolult fogalmazásé, a túlmagyarázásé. Egy klasszikus irodalmi alkotást is lehet úgy olvasni, hogy az egyik olvasó ezt, a másik mást talál fontosnak benne, értelmezi másként a regény, vagy novella lényegét. Ezzel nincs is baj, a festmények, a zenei alkotások sem érintenek meg egyformán bennünket az érzelmek is befolyásolják, hogy mit és mennyit értettünk meg a közöltekből.
   Ma sajnos olyannyira felszínes az érdeklődés az írott világ dolgai iránt – még ha az internet információi a képek, videók, hangok tömegei mellett leginkább mégiscsak írott formában jelennek meg előttünk –, hogy ez olykor már meg is kérdőjelezi, van-e értelme egy-egy leírt hírnek, felhívásnak, közleménynek, jelentésnek, irodalmi alkotásnak. Meglehet, mára olyanná változott a világ, amelyben egy-egy jól megalkotott, pár perces videó, egy üvöltő háromszavas cím, vagy egy jól eltalált fotó többet értet meg sok honfitársunkkal, mint a szöveg.
   De ebbe azért nem szabad belenyugodni.

Globish a megoldás

Anyanyelvem és munkaeszközöm a magyar nyelv. Viszonylag jó a helyesírásom, és talán az átlagnál nagyobb a szókincsem is, de hát ez el is várható tőlem, hiszen a kommunikáció a munkám. Mégis gyakran elgondolkodom azon, hogy mondjuk egy angol, német, vagy spanyol középfokú nyelvvizsgához hasonló megmérettetésen meg tudnék-e felelni a követelményeknek. Tartok tőle, hogy csak épphogy.
   Kedves Olvasóm, tegye szívére a kezét, és mondja meg, ha ön történetesen nem nyelvész vagy nyelvtant oktató tanár, akkor könnyedén megbirkózna-e az olyan feladatokkal, mint hogy mondjon példát az ige fajainak használatára, a tárgyra, határozókra, jelzőkre, alárendelt összetett mondatokra, főnévi igenevekre, valóságos határozószókra és a határozói igenevekre, módosítószókra. Felkészülés nélkül sokan megbuknánk ezen a vizsgán, miközben használjuk, beszéljük az anyanyelvünket, értjük egymást, még ha egyikünk egy távoli tanyán élő, kevés iskolai végzettséggel bíró parasztember, másikunk meg egy fővárosi egyetem professzora is.
   Mindezek azért foglalkoztatnak, mert hallom, hogy milyen nehéz követelményeknek kell megfelelniük az idegen nyelvből nyelvvizsgára kényszerülő honfitársaimnak, illetve, ha meg is szerzik az áhított bizonyítványt, sokan még utána sem mernek megszólalni az adott nyelven. Bár semmi szükségem sincs rá, többszöri nekifutás után öt évvel ezelőtt kezdtem újra angolul tanulni és teszem ezt szó szerint mindennapos gyakorlással a Duolingo elnevezésű nagyszerű és ingyenes nyelvoktató alkalmazás használatával. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy bár tudok vagy 2500 szót, jól írok és olvasok angolul, a beszéd és a beszéd megértése mindmáig teljes kudarc számomra.
   Találtam ugyanakkor egy igen izgalmas és sokak problémájára megoldást kínáló egyszerű angolt. Bár a Global és English szavakból alkotott Globish létrehozója, Jean-Paul Nerrière francia számítógépes mérnök állítja, ez nem is angol, hanem csak egy, az angol szavakat használó és minimális nyelvtani szabálynak megfelelő nyelv, de a becslések szerint manapság már mintegy négymilliárd (!) ember kommunikál ezen a nyelven. Nerrière szerint ez az a nyelv, amely segítségével hamarabb megérteti magát egy japán ember a magyarral, vagy franciával, mint egy anyanyelvi angol ezek közül bárkivel. Mindazonáltal kis odafigyeléssel az angol anyanyelvűek is szót tudnak érteni a Globisht beszélőkkel.
   Gyakorlásként olvasom a Globishról szóló angolul, bocsánat, globishul és párhuzamosan magyarul íródott kötetet, és láss világ csodát, értem az angol szöveget. Sőt talán még beszélni is tudom, hiszen e nyelv alapja mindössze 1500 szó és a rövid mondatok.
   Úgy gondolom, hogy ha nem nyelvtant tanítanának a tanárok és követelnének a nyelvvizsgáztatók, hanem az egyszerű beszédre törekednének, sokkal többen tudnának és mernének idegen nyelven megszólalni.
   Mondjuk globishul.

Piknik

Állítólag Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára magyarországi látogatásakor bármerre járt, ugyanazt a mondatot mondta el: „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”.
   Nagyjából így vannak a hazai politikai történésekkel a magyar állampárt szimpatizánsai is, miközben a párt és az ország egyszemélyi vezetőjének tetteivel szemben legalábbis gyanakvással élők sokasága ezzel a véleménnyel nemigen ért egyet. Nehezményezik a túlzott nacionalizmust és az unióellenességet, ahogy a parlamentárisnak feltüntetett egyeduralmat is. Ez utóbbiak jószerével közel azonos véleménye, hogy a jelzett vezető nyílt unióellenessége az ország unióból kivezetését, kilépését készíti elő.
   Az egyik rádióban minap elhangzott beszélgetésben egy politikai elemző egyenesen tényként jelentette ki, hogy a jeles vezető már tulajdonképpen ki is vezette az országot az unióból, hiszen nem vagyunk tagjai a közös pénznek, határvédelemnek, ügyészségnek és országunk szembe megy számtalan elvvel, amelyek a szövetség eszmei alapjait képezik.
   Az Eurostatnak, az Európai Bizottság statisztikákkal foglalkozó főigazgatóságának egy hónappal ezelőtt napvilágot látott felmérése szerint a magyar polgárok 57 százaléka, vagyis a jelentős többség már euróval szeretne fizetni, ahogy az is kiderült, hogy a magyarok zöme kedvezőnek tartja a szervezethez tartozást. Az utóbbiról ellenérzést csak a felmérésre válaszolók 11 százaléka fogalmazott meg, míg a fennmaradóknak mindegy, hogy mi van. Egy valamivel korábbi felmérés szerint – és nem csak nálunk – a polgárok már jobban bíznak az Európai Parlamentben, mint a saját törvényhozásukban.
   Mindezek annak nyomán jutottak eszembe, hogy a minap ünnepeltük a páneurópai piknik 30. évfordulóját, azt az eseményt, amikor is az akkori magyar hatóságok ahelyett, hogy halomra lövették volna a nyugatra menekülni akaró NDK-sokat, egyszerűen csak kinyitották a magyar-osztrák határt és ezzel igen nagy csapást mértek az amúgy is már megroggyant szocialista társadalmi rendre. Az ünnepre hazánkba látogatott a Kelet-Németországból származó német kancellár is, akivel a magyar országvezető – a sorok közötti félreérthetetlen üzengetések mellett – nagy egyetértésben éltette az uniót, mint ez európai béke és szabadság egyetlen útját.
   Könnyű összezavarodni. Az ember, miután akaratlanul is részese a rendre visszatérő, igen sok milliárd adóforintot felemésztő unióellenes kormányzati propagandakampánynak és már-már maga is kezdené elhinni, hogy egy-két átmeneti barátot leszámítva az unió összes vezetője ellenünk van, és ahogy a magyar történelem oly sok vérzivataros évszázadában, ezúttal is bennünket akarnak elveszejteni, akkor egy ünnepi beszédből arról értesül, hogy az unió mégsem ördögtől való csinálmány.
   De azért közös pénz, ügyészség és határvédelem továbbra sem lesz.

Ha jön a vonat

Naponta megyek át Agárdon a síneken egy vasúti gyalogátkelőhelyen. Korábban nem is volt mindezzel baj, de miután az unió igen nagyvonalú támogatásával pár évvel ezelőtt felújított vasúti pálya a vonatok számára nagy sebességű haladást tesz lehetővé, amelyeket a szép és halk Flirt vonatok ki is használnak, igencsak megnőtt a balesetveszély. A gyorsabb vasúti közlekedésnek megvan ugyanis az a hátránya, hogy a figyelmetlen gyalogos, miután a vonat halk és villámgyors, könnyedén képes a szerelvény elé lépni, és ez mindenféle álmoskönyv szerint is igen káros az egészségre. Miután első szakmám a vasúthoz kötött, bennfentesként kigondoltam, hogy a gyalogátkelőhely két oldalán felállított, a vonatok időbeni észlelését segítő közlekedési tükrök sokat javíthatnának a vészhelyzeten.
   Észrevételemmel megkerestem hát a MÁV-START Vasúti Személyszállító Zrt. ügyfélszolgálatát, kértem, árulják el, hogy kihez fordulhatok javaslatommal. Leírtam, hogy a Budapest felől érkező, az állomást ívben megkerülő sínpáron közelgő vonatok csak a vágányokra lépve fedezhetők fel, de akkor már meglehetősen későn, mert a szerelvények sebességtől függően 5-10 másodperc alatt érik el az átkelőhelyet. Becsületesen válaszoltak is, én pedig megírtam második levelemet a megnevezett illetékesnek. Ő jogszabályokat idézett, amelyekkel bizonyítani kívánta, hogy az említett agárdi átjárónál minden a jogszabályoknak megfelelően épült meg és működik. Miután újabb levelemben megjelöltem a jogszabály és a valóság ellenmondását, már az úr kolléganőjével folytathattam a levelezésemet. Ez sem vezetett érdemi megoldáshoz, viszont a hölgy adott egy újabb címet, ezúttal a minisztérium megfelelő főosztályáét, ahova ismét elküldtem írásomat.
   A válasz jó darabig váratott magára, de sürgetésemre végül is kaptam egy e-mailt, amelyből kiderült, ez az ügy nem a MÁV-ra tartozik. Ezen persze nagyon meglepődtem, mert vajon a MÁV területén és tulajdonában lévő építményekkel kapcsolatos probléma kire is tartozna másra, mint a vasúttársaságra? De pozitív fejleményként a levélből azt is megtudhattam, hogy kérésemet átküldték a Fejér Megyei Kormányhivatal 14 (!) szóból álló nevű főosztályára. Igazi meglepetés akkor ért, amikor pár nappal később e hosszú nevű hivatal arról értesített, hogy az általam feltárt ügyben eljárást indítanak.
   Most tehát reménykedve várok. Pár éve már sodort el itt kerékpárost a vonat, tavaly pedig ebben az átjáróban halt meg egy férfi. A megoldás azért is sürgető, mert a közeli sportintézményből naponta járnak át a síneken fiatalok, nyaranta meg kisgyerekes szülők, idősebb, már nehezebben mozgó emberek, mégpedig mindannyian nagy veszélyben.
   Nem tudom, hogy végül is sikerrel járok-e vagy sem, de remélem kiderül, hogy az emberi élet mégiscsak drágább, mint két közlekedési tükör.

Kórkép

Kilenc órára kaptam időpontot, így hát a várakozás első órájában még cseppet sem idegeskedtem tudván, hogy a gyógyító személyzet nem egy gyártósornál dolgozó munkáshad, akiknek keze alatt másodpercnyi pontossággal jelennek meg a munkadarabok. Itt emberi szervezetekkel kell dolgozni, azokra pedig rá kell fordítani az időt. Bár az azért kicsit gyanús volt, hogy eggyel sem fogytak a betegek.
   Csendes beletörődéssel ücsörögtem tehát negyvennél több hasonló sorsú társammal együtt az egyik nagy kórház folyosóján várva, hogy szólítsanak annak a beavatkozásnak az ellenőrzésére, amelyet én kezdeményeztem, mert szülői örökség révén esélyese vagyok egy igen csúnya és gyógyíthatatlan betegségnek. De miután ez egy rövid beavatkozással megelőzhető, hát vállalkoztam a műtétre.
   Két óra elteltével örömmel pillantottam meg a kórház folyosóján feltűnő kezelőorvost, aki az osztályáról a napi rutinfeladatok és a sokféle adminisztráció végzését félbehagyva jött át parányit megkésve megkezdeni a járóbetegekkel kapcsolatos feladatait. A megtört várakozó seregen új remény frissítő szele futott végig, hátha belátható időn belül sorra kerülnek. Az orvos előtt le a kalappal, hiszen azon az osztályon, ahonnan átjött az ambulanciára bejáró pácienseit ellátni, rajta kívül összesen egy főállású doktor tevékenykedik, a többi orvos csak heti egy-két alkalommal rendel vagy ügyel, míg munkaideje többi részét a magánszférában, a kórházi fizetésnél nagyságrendekkel nagyobb összegért végzi.
   Volt rá időm, bátran figyelhettem az asszisztenseket, nővéreket is, akik időnként az egyik rendelőből a másikba igyekeztek. A többségük láthatóan már nyugdíjközeli korát tapossa, vagy nyugdíj mellett jár vissza az említett intézménybe és nélkülük egészen biztosan megállna a gyógyítás. Bár ahogy elnéztem őket, megfáradt járásukat, testük leromlott állapotát, talán egy-egy gyógyító hetet rájuk is szánhatna a munkahelyük. A várakozással eltöltött hosszú órák alatt huszonéves nővért egyet sem láttam, de ez persze lehet véletlen is, bár az egyik nyugdíj mellett dolgozó asszisztens elmondta, azok közül az ápolótanulók közül, akik odajárnak gyakorlatra, jószerével senki sem vállalja később a kórházi munkát. Más területre mennek dolgozni, vagy külföldre, esetleg idehaza a magánszférába.
   Nem ragozom tovább, mindannyian ismerjük – talán csak a kormányzat nem – a hazai egészségügyi intézményekben uralkodó állapotokat, az erősen fogyó, alulfizetett, agyonhajszolt és idősödő orvosokat, ápolókat, asszisztenseket, az elavult eszközöket, a klíma nélküli sebészeteket, az egész összeomlófélben lévő gyógyítórendszert.
   Nekem ezúttal szerencsém volt. Mindössze négy órával a kapott időpont után már el is hagyhattam a rendelőt. És bár volt feszültség bennem az elfecsérelt fél munkanap miatt, azt semmiképpen sem a doktor és a segítői okozták.

Torlódás

Szakemberek állítják, hogy a légkör mind gyorsabb felmelegedése miatt igen hamar eljön az az idő, amikor nappal már veszélyes lesz a külterületi tevékenység, például az utak javítása.
   Mára ez az idő belátható közelségbe került, hiszen például Franciaországban, Németországban már sorra dőlnek meg a meleg rekordok és a nem éppen a nagy nyári kánikuláiról híres Nagy-Britanniában is soha nem tapasztalt meleget mértek a napokban. Vagyis itt az ideje átgondolni eddigi életvitelünket, vagy éppen a munkaidőket.
   Mindez arról jutott eszembe, hogy az elmúlt napokban sok százezer honfitársammal együtt autóba ültem, hogy dolgom okán egyik helyről a másikra utazzam, hiszen évszázadunk minden értelmezésében a mobilitásról, a tömegek helyváltoztatásának szükségszerűségéről szól. Hogy ez a helyváltoztatás munkavégzés, kikapcsolódás, áruszállítás, vagy bármi más okból történik, tulajdonképpen mindegy is.
   Budapestre érve beleszaladtam az egyik igen nagy forgalmú út felújításába. Az alternatív útvonal nélküli hosszú útszakaszra igencsak ráfér már a felújítás, bizonyára a naponta arra haladó sok ezer autós, buszvezető és utas is ugyanígy gondolja. Bár amikor az ember már közel félórája kísérli teljesíteni a máskor legfeljebb egy-másfél perces útszakaszt, hajlamos másként gondolkodni.
   Visszafelé újból végigkínlódva a városi útjavítás miatti torlódást, az M7-esre tértem rá, ahol sokan voltunk, akik azon a hétfői napon a déli órákban akartunk eljutni célunkhoz, bízva az autópálya gyorsaságában. Sajnos a kezdeti nyugodt haladás után hirtelen megtorpant a sok száz autónyi konvoj, amely a következő tíz-tizenkét kilométert meg-megállva, várakozva, majd lépesben haladva tette meg. Lehet, hogy még hosszabb utat is, de én Martonvásárnál lemenekültem a sztrádáról.
   Az egyik több perces várakozás közben találtam meg a tájékoztatását a neten a torlódás okáról, ami útburkolatfestés és emiatt a forgalom egy sávra terelése volt. Ez azt jelentette, hogy kilométerenként legalább száz autóval és tíz kilométeres dugóval számolva adott pillanatban – és a terelés nem csak pár percig tartott – minimálisan ezer jármű vesztegelt, vagy haladt csigatempóban az autópályán, miközben a járó motorok üzemanyagok hektolitereit égették el feleslegesen, szennyezték tovább a légkört, a tehetetlenül várakozó utasok idegei pedig szakadásközeli pontig feszültek. Mindez, ha a városokban nem is, de az ilyen utakon elkerülhető lenne, amennyiben a nyári éjszaka kellemes hűvösében, például éjfél és reggel öt között végeznék el a munkások a feladatukat.
  Ja, hogy ehhez pluszpénzt kellene fizetni és arra nincs keret? Ez valóban baj lehet, de közel sem akkora, mint a forint-százmilliók elpocsékolásra kényszerített autósok költsége. Igaz, azt nem a torlódást okozó cég fizeti.

Fontos ügyek

A fiatalokétól nagy általánosságban jelentősen eltér a múlt század második felében született milliók gondolkodása. Ezek után nagyon is meglepő, hogy az elmúlt negyed évszázadban született ifjak pontosan ugyanazt tartják legfontosabb feladatnak Magyarországon, mint korosabb honfitársaik.
   A minap látott napvilágot az Eurobarometer felmérése, amely arra kereste a választ, hogy az unió 28 országában mit tartanak legfontosabb tennivalónak a 15 és 24 év közötti fiatalok. Mint kiderült, a legtöbb országban a klímaváltozás elleni harc élvez elsőbbséget, de az épp kilépni készülő Nagy-Britanniában e mellett még az oktatás javítását is szorgalmazzák, Horvátországban és Cipruson a munkahelyteremtést, Romániában és Bulgáriában az oktatás fejlesztését, Litvániában és Görögországban a szegénység és egyenlőtlenség felszámolását, míg Magyarországon és Lettországban az egészségügy fejlesztését és az általános jólét megteremtését tartják legfontosabbnak a megkérdezettek.
   Nekem is az egészségügy helyzetének javítása lenne a legfontosabb, de azért erősen hiányolom a klímaváltozás elleni megoldásokra fordított kormányzati erőfeszítéseket is az oktatás színvonalának javítása mellett, és bár fel sem merült kérdésként, mert az unió legtöbb országában demokrácia és jogállamiság van, fontosnak tartom mifelénk e kettő helyreállítását is.
   A fontossági sorrendek közé nem csak a gyógyuláshoz, de a közbiztonsághoz és a tüzek oltásának magas színvonalához való hozzájutás igényét is be kellene sorolnunk. E kettőt azért hozom elő, mert pár héten belül először arról olvashattuk az egyetlen nyomtatott, nem kormányzati napilapban, hogy nem csökkent a rendvédelmi területen tapasztalható munkaerőhiány, ráadásul a hivatásos állomány 40 százaléka fontolgatja, hogy felmond. Ezt az áldatlan állapotot a korkedvezményes nyugdíj elvétele és a tisztességesnek aligha nevezhető javadalmazás idézte elő, de az sem elhanyagolható tény, hogy miközben a szolgálat a legtöbb esetben erősen megterhelő, a munkakörülmények sokfelé rosszak.
   Nem jobb a helyzet a tűzoltóknál sem, ahova már-már alig jelentkezik fiatal, mert a munka fáradságos, az eszközök sok helyütt nem megfelelőek, a fizetés ugyanakkor megalázóan gyenge, pedig a tűzoltók egy-egy bevetésnél igen sok esetben saját életüket kockáztatják, a pszichés terhelésről már nem is szólva, hogy a mi életünket, vagyonunkat megóvják.
  Sajnálatos tény, hogy az állam éppen azokat az embereit nem becsüli sokra, akiknek tevékenysége egy jól működő országhoz alapvetően szükséges. Ide sorolhatók a már említett rendőrök és tűzoltók mellett a közszolgák, egészségügyi dolgozók, pedagógusok, tudósok és persze még nagyon sokan mások.
   Nem csoda hát, hogy a magyar fiataloknak nem a klímaváltozás elleni küzdelem jutott először eszükbe.

Évtized

Egy-egy születésnap mindig jelentős esemény, főleg az ünnepelt számára. Évfordulója, vagy mondjuk úgy, születésnapja nem csak embernek, de lehet egy-egy intézménynek, szervezetnek, vagy éppen újságnak is. És ezzel el is érkeztem mondandóm lényegéhez. 2009. július 19-én indítottam útjára e-lapomat, a v-to.info-t, vagy ahogy olvasóim és jómagam is nevezem, a Vétót, amely a „v-to” kiejtéséből származik és a Velencei-tóra utaló megnevezés. Az internetes világban nem is oly rövid idő egy-egy portál évtizedes léte, ezért nem kis büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ezt is megértük. Mert ugyan lapindító jegyzetemben egy évtizede azt írtam, hogy „E-újságot indítani egyszerű. Fogja magát az ember, készít, vagy készíttet egy honlapot, esetleg blogot indít, aztán leír néhány gondolatot, feltölti az internetre és kész”, de a valóságban mindez sokkal összetettebb.
   Ahhoz ugyanis, hogy digitális újságomat, e-lapomat a kitűzött célomnak megfelelően naponta legalább százan olvassák, abba tartalom kell, ki kell alakítani irányultságát, meg kell határozni azokat a témaköröket, amelyekkel foglalkozni akarok, és nem mellesleg valamilyen politikai irányba is be kell állítani az oldalt. Ez akkor is igaz, ha – mint a Vétó estében – direkt pártpolitikával nem foglalkozik az újság. A Vétó elsősorban a tókörnyék dolgai iránt érdeklődőket érintő információk, hírek közlésére jött létre, de miután tapasztalható, hogy e térség – szerencsére? – nem képes túl sok napi újdonságot termelni, a tókörnyéki hírek mellett minden olyan, a lehetőség szerint messzemenően ellenőrzött, az életünket érintő eseményről, újdonságról, érdekességről is beszámol, amelyet fontosnak érzek.
   Kezdetben megjelenési lehetőséget kínáltam tehetséges, az újságírás iránt érdeklődő fiataloknak is, hogy e felületen próbálják ki tudásukat, mielőtt végképp elköteleződnének e szép hivatás mellett, de egy-két ilyen szárnypróbálgatás után elmaradtak az újságírójelöltek. Ebbe bizonyára közrejátszott, hogy bevételek híján a lap nem tud honoráriumot fizetni, a benne dolgozók is ingyenesen teszik dolgukat. Maradtunk hát ketten, apa és fia, akik készítik a portált napról napra, a hét hat napján. Az informatikai hátteret Máté Gábor biztosítja, míg a cikkírás, szerkesztés rám hárul. Hivatásom alakulása azonos egyre több egykori, de mára megszüntetett médium igazi újságírójának lehetőségeivel. Nekünk, akik alól kifogytak az újságok, tévék, rádiók, és nem akarunk újságírókból írástudó propagandistákká válni, vagy visszavonulni, mára csak a világháló maradt és persze a hivatástudat.
   A Vétó fejlécén két mondatban olvasható a lap hitvallása: „A hír szent, a vélemény szabad”, illetve, „Mi így látjuk, ön láthatja másként!” Ígérem, a következő tíz évben is ehhez tartjuk majd magunkat.

A köz szolgái

Az ezredforduló táján hozta létre az akkori kormányzat az okmányirodai rendszert, amelynek segítségével egy városban, településen, vagy annak környezetében az önkormányzat által működtetett irodában intézhette sokféle ügyét a polgár. Ezt fejelte meg egy évtizeddel később az új kormány az egyablakos ügyintézési rendszerrel, a kormányablakok létrehozásával, amely intézmény lehetővé teszi, hogy az ügyfelek egy helyen intézzék hivatalos ügyeik zömét, sőt egy-két ügy kivételével az ország bármelyik kormányablakát is igénybe vehetik erre, lakóhelyüktől függetlenül. Kijelenthetjük, hogy köszönhetően a felkészült szakembereknek, jól működött a rendszer. Így, múltidőben.
   Először a fővárosi hivataloknál bomlott meg a rend, mostanra pedig már vidéken is többfelé vagy szünetel az ügyfélfogadás, vagy csökkentették a nyitvatartási időt és akadnak kormányablakok, ahol bizonyos ügyeket már egyáltalán nem lehet intézni. A kormányzati kommunikáció szerint minden rendben van, átmeneti nehézségekről van szó és technikai okokról, amelyeket gyorsan orvosolnak majd.
   Mindez nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, kellett hozzá néhány igen jól átgondolt kormányzati döntés is. Például az életbe léptetett létszámstop, amely miatt az elbocsájtott, de közben igencsak hiányzó dolgozókat, ahogy a munkakörülményekkel, az elmaradt béremelésekkel, túlmunkákkal elégedetlenek elvándorlása miatt kialakult hiányt sem nem lehet új belépőkkel pótolni. Ma országosan több mint 4000 dolgozó hiányzik a kormányhivatalokból.
   A kilépések sorozatát a jelenlegi kormány ugyancsak jól átgondolt törvénymódosítása idézte elő, amely szerint már nem számítják be az ebédidőt a munkanapba, így az eddigi helyett fél órával többet kell naponta dolgozniuk a köz alkalmazottjainak. Ráadásul ugyanezzel a törvénymódosítással, nyilván dolgozói kérésre, 25-ről 20 napra csökkentették az alapszabadságokat, a munkaidő összességében így nagyjából egy hónappal nőtt meg a közigazgatásban. Akik mindezek ellenére maradnak, azoknak több ember helyett kell dolgozniuk, „jutalomként” pedig, ha a nagy rohanásban, túlfeszített munkában hibáznak, még büntetést is fizethetnek egy-egy tévesen intézett ügy után.
   Az ember elgondolkodik, hogy vajon mire számíthat egy olyan országban a polgár, amelyben a vezetés a hozzá lojális, hűséges dolgozóit sem becsüli meg, holott a jól működő közigazgatás iránti általános elégedettség is éppen őket tarthatja sokáig hatalomban. De nincs min csodálkozni, ez a kormány nem becsüli sokra az orvosait, egészségügyi dolgozóit, pedagógusait, rendőreit, nyugdíjasait ahogy sokan másokat sem.
   Nagyon rosszul dönt az az állami vezető, amely ügyeik intézéséhez sorban állásra kényszeríti polgárait, mert várakozás közben furcsa gondolatok jutnak a mind idegesebb emberek eszébe.