Oldalletöltések száma: 10618313
2020. január 20. hétfő 02:24,
Fábián és Sebestyén napja van.

Tiltott fotók

A napokban sok más érdekesség mellett azzal szembesülhetett a magyar honpolgár, hogy bár saját szemével látja a közintézményként állami fenntartásban, vagyis az ő adóforintjaiból is működő kórházak, rendelőintézetek lepusztultságát, arról legfeljebb csak szűk családi körben, lehúzott redőnyök mellett, suttogva beszélhet, mert a pusztultság hírét mondjuk fotófelvétellel közölni, nagy hirtelen tiltott tevékenységgé vált.
   Az elmúlt napokban az Állami Egészségügyi Ellátó Központ közhírré tette, hátráltatja a gyógyítást, ha fénykép készül a körülményekről. Ezért megtiltották a fotózást, a képek közzétételét, amiről a kórházakban jól látható helyen kirakott plakátokon tájékoztatják is a nagyérdemű arra járókat.
   A beteg persze nemigen akar ujjat húzni azzal az intézménnyel, amelytől gyógyulását, rosszabb esetben életben maradását reméli. Nem így azok az egyelőre még gyógyászati kezelésre nem szoruló látogatók, akiknek viszont erősen csípi a szemét a leomlott vakolat, plafonig felvizesedő fal, törött csempék sora, a régóta cserére váró kiégett izzók, ülőke nélküli WC-csészék, zuhanyfej nélküli zuhanyozók látványa. És a fényképezni valók sora szinte végtelen.
   Nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb és messze olcsóbb is mindezek megmutatását tiltani, mint a lepusztultságot megszüntetni. Az elsőhöz elég egy meleg irodában ülő, jól megfizetett állami alkalmazott pár perces munkája, az utóbbihoz munkáskezekre és pénzre van szükség. Sok munkás kezére, és irdatlan mennyiségű adóforintra, amelyekről tudjuk, számtalan jobb helyük van. Fent kell tartani a megépült és ugyancsak közpénzen hamarosan megépülő, gazdaságossá sohasem tehető labdarúgó-stadionokat, a feneketlen pénznyelőként működő profi labdarúgó-csapatokat, és az idehaza, valamint féltucatnyi másik országban működő számtalan futballakadémiát. Kell a pénz továbbá vietnami kórházra, mexikói, libanoni templomokra, kongói iskolára, kanadai cserkészprogramra, nem nyugati államok intézményeinek magyarországi fenntartására. Baj, ha ezt valaki nem érti meg, hiszen a lakosság által oly nagyon vágyott magas színvonalú labdarúgás, a barátság, a jószomszédi viszony kialakítása, megtartása, a szolidaritás nagyon sok pénzbe kerül. És honnan vegye el ezt a kormány? Na ugye!
   De tegyük félre megértő viselkedésünket és horgadjon fel bennünk a tiltakozás, hogy ha már mi fizetjük a közintézményeket, akkor hadd legyen annyi jogunk, hogy ne csak használhassuk azokat, de véleményt is alkothassunk működésükről és ha nem tetszik, amit tapasztalunk, hát hangot is adhassunk ennek. Mondjuk egy, a valamelyik közösségi portálon közzétett sokatmondó fotóval.
   De nem lehet, mert állítólag hátráltatja a gyógyítást az, ha valaki lefotózza a málló vakolatot.
   Szerencsés országban élünk.

Baljóslatú jövő

Nagy valószínűséggel az emberek többségének már a könyökén jönnek ki a légkör felmelegedésével foglalkozó hírek, hiszen az egyén, egyike a közel nyolcmilliárdnak joggal érezheti úgy, hogy igen parányi porszem ebben a gigászi folyamatban, amelynek legfeljebb csak elszenvedője, de aligha befolyásolója. Mert akarhat ő bármilyen környezettudatosan is élni, azt csak megélhetésének, személyes kényelmének kárára, vagyis súlyos lemondások árán teheti meg. Ráadásul jószerével semmit sem ér el vele.
   A minap olvastam egy izgalmas tanulmányt, amely azt fejtegeti, hogy milyen mértékben nőtt meg mára a különféle üvegházhatású gázok, káros anyagok kibocsátása az ipari forradalom előtti időkhöz képest, amelynek nyomán a Föld egyre több hőt tart meg, és így az átlagos középhőmérséklet növekszik. Jelenleg globálisan nagyjából 1 °C, a szárazföldeken pedig már átlagosan 1,5 fok hőmérséklet-növekedés tapasztalható. A mostani becslések szerint akár 4-5 °C-os melegedés is bekövetkezhet.
   Fogalmunk sincs arról, hol van az a határ, amin átlépve már végképp odalesz a Föld élhető éghajlata, ahogy azt sem tudjuk, hogy mindez hogyan következik majd be. Ma jószerével minden kormány a gazdasági növekedésben érdekelt, ami egyet jelent a növekvő ipari, mezőgazdasági termeléssel, bővülő kereskedelemmel, vagyis a még nagyobb károsanyag-kibocsátással.
   Bár erről kevesebb szó esik, a világ legégetőbb gondja a túlnépesedés. Míg a 20. század közepén nagyjából 2,5 milliárd ember mozgott, lélegzett, evett, ivott, tevékenykedett a bolygón, hét évtizeddel később már több mint ötmilliárddal többen igyekeznek életben maradni, vagy ami még jobban terheli planétánkat, jól élni. Ez a törekvés az egyéntől messzemenően érthető, miközben a nagy egészre rendkívül káros. Feloldhatatlan ellentmondás.
   Gazdaságának és népessége növekedésének visszafogásában egyetlen ország sem érdekelt. A gazdasági növekedés visszaszorítása munkanélküliséget, a csökkenő fogyasztás kevesebb beszedett adót, az pedig megszorításokat hozna. Ráadásul a fejlődő országok joggal szeretnék lakosságuk életszínvonalát növelni, hiszen ami jár sok évtizede a nyugatiaknak, az nekik is kellene.
   A tanulmány szerint hamarosan a Föld lakosságának mind nagyobb része lesz kénytelen lemondani megszokott életszínvonaláról, míg mások sohasem ízlelhetik meg a vágyott jobb létet. A kérdés persze az, hogy ki mond majd le önként a bőségről és kik lesznek, akik beletörődően tudomásul veszik, hogy bár a világ technológiailag igen fejlett, bármit képesek megfizethető áron tömegesen gyártani, termelni, ők mégsem élvezhetik ennek örömét, mert időközben megváltozott a klíma.
   Kíméletlen a helyzet és félelmet keltő a jövő. Kérdés, hogy pusztulásra ítélt áldozatok milliárdjai vagyunk-e, vagy cselekedni képes értelmes lények sokasága.
   De ez még nem dőlt el.

Túltolt okosságok

– Látod – mutatta vadonatúj okostelefonját a hatvanas éveiben járó ismerősöm –, ez a telefon aztán tényleg mindent tud. Még csak most ismerkedem vele, de elképesztő a tudása. Nem mondom, meg is kérték az árát, de nem bánom, mert ez nagyon okos készülék, éppen csak a következő heti nyerő lottószámokat nem tudja.
   Aztán hosszasan ecsetelte, hogy mi mindenre képes a mobilja, de kiderült, hogy a számtalan lehetőség, alkalmazás közül a mindennapokban legfeljebb csak telefonálni, SMS-ezni fog vele, e-mailezni, böngészni a neten, meg ha nagyritkán szükséges fényképezni, mert a kamerája is igazán profi. S ha már lúd, legyen kövér, vett az új okossághoz egy okosórát is, s bár nemigen tetszik a kinézete, közelébe sem kerül a drága svájci órájának, de hát az okosóráké a jövő, haladni kell a korral.
   Egy másik ismerősöm úgy gondolta, megveszi következő autóját, eleget dolgozott már életében ahhoz, hogy végre egy igazán jól felszerelt, korszerű járműve legyen. Hetvenen túl ezt szánta utolsó kocsijának, nem sajnálta rá a pénzt. Tud is az autó mindent, talán csak mosogatni nem. Van rajta első, meg tolatóradar, sebességkorlátozó, meg automata sebességtartó, vagyis tempomat, szól, ha elhagyja a sávját az úton, vagy nem megfelelő a guminyomása. Adatok sokaságát közli a GPS navigációval felszerelt érintőképernyős felülete is és még számtalan kisebb, nagyobb, a vezetést segítő és kényelmi funkcióval is el van látva a távol-keleti csoda. Mindez nem volt olcsó, de ha teheti, hát nem nézi az ember az árát, sokkal inkább a kül- és beltartalmat. Nem vitás, szép is, okos is az autó.
   Aztán kiderült, hogy a boldog újautó-tulajdonost vezetés közben zavarják a műszerfalon, vagy a képernyőn folyamatosan megjelenő információk, figyelmeztetések, a pityegések, füttyszók, a szűk garázsba tolatáskor a tolatóradar folyamatos sípolása, a lámpánál takarékosságból leálló motor, az elektronikus kézifék és minden más, amely a biztonságosabb vezetését, vagy éppen kényelmét szolgálná. Most sorra kapcsolja, kapcsoltatja ki a szakszervizzel a kisebb vagyonért vett szolgáltatásokat.
   Korunk jellemzője, hogy vágyunk a mind nagyobb tudású masinákra. Már vannak okoslakások mindenféle távolról irányítható okoseszközzel, például okoshűtővel meg önállóan vándorló porszívóval, ahogy sokasodnak megállás nélkül az élet szinte minden területén okosodó egyéb eszközök is. Általában elmondható róluk, többet tudnak, mint amennyit egy átlagos felhasználó használni akar, vagy tud. Ennek természetesen pénzügyi okai vannak, hiszen minél több okosságot préselnek a tervezők egy szerkentyű chipjébe, annál nagyobb lesz az ára és ezzel a bevétel. Megvásárlásukra, lyukat beszélve a hasunkba, rá is dumálnak bennünket az eladóik.
   S miután mi sokkal lassabban okosodunk, mint a gépeink, meg is vesszük őket.

 

Greta

- Jól hallanak engem?
   A honatyák kórusban válaszolnak igennel.
   - Megfelelő az angol nyelvtudásom?
   A kórus ismét jól hallhatóan helyesel.
   - De önök mégsem értik, amit mondok!
   Ez a pár mondat a 17. évéhez közeledő svéd tinédzser egyik parlamenti felszólalásában hangzott el, aki a tavaly augusztus 20-ai első megszólalása óta élharcosa lett a jövőjüket féltő fiatalok klímaváltozás elleni harcának. Greta Thunberg azóta megjárta a világ számos országát, többek között megrázó beszédet mondott sok nemzet képviselői előtt az ENSZ-ben, felszólalhatott az amerikai szenátusban, az Európai Parlamentben, a francia parlamentben, tárgyalhatott az előző amerikai elnökkel, a pápával, és megbírálta a brit képviselőket. E megszólalások csak szűk keresztmetszetét mutatják mindannak, amivel világszerte házal annak érdekében, hogy a gazdaság irányítói és a zsebükben lévő politikai döntéshozók végre megértsék: a felnövekvő generációknak nem érdeke az ő pillanatnyi hasznuk, nekik sokkal fontosabb, hogy egy még élhető bolygón élhessék majd le teljes életüket.
   Természetes, hogy minden politikai vezető a maga érdekei szerint méltatja, vagy ócsárolja az ifjúkorú harcos tevékenységét. Az egyik sokat megszólaló magyar miniszter egyszerűen csak beteg kisgyereknek nevezte Gretat, az Asperger-szindrómás fiatal lányt. Jegyezzük meg, igen büszkék lennénk derék politikusunkra, ha az ifjú hölgy leszólása helyett hasonló elszántsággal törekedne a világ, de legalábbis Magyarország sorsának jobbra fordítására. De hagyjuk is az önös érdekből butaságot beszélő hazai vezetőket, kifakadt már Greta ellen az USA elszabadult hajóágyúként működő elnöke, az oroszok teljhatalmú ura és még sok olyan vezető, akinek nem kell, hogy a klímaegyezmény betartása miatt munkahelyek szűnjenek meg, emiatt elégedetlenség üsse fel a fejét országában és őt elzavarják a választók.
   Greta Thunberg, aki személyes életével is bizonyítja, hogy nem csak úgy a levegőbe beszél, az ENSZ klímacsúcsra egyedül vitorlázott át az Atlanti-óceánon, mert nem akart repülőre ülni, hiszen azzal óriási ökológiai lábnyomott hagyott volna a Földön. Családja és ő is napi életük során minden olyan eszközt megragadnak, amellyel kerülik a műanyagok használatát, a szemetelést, a pazarlást. Lánya hatására az operaénekes anya csak ott vállal fellépést, ahova vonattal utazhat, a szintén művész apa vegán lett és még a nagyszülők is hajlandóak voltak változtatni az életvitelükön.
   Tennivaló van bőven a túlnépesedés megakadályozásától, a károsanyag-kibocsátás csökkentéséig. Gretat ma már milliók követik, hatása fergeteges és egyúttal örömteli, mert reményt ad arra, hogy az élhető földi jövőt akaró fiatalok tömege helyes cselekvésre kényszeríti majd a bolygót gazdagodásuk, hatalmuk érdekében kizsigerelőket.
   A Föld klímája eközben gyorsuló ütemben melegszik.

Égetjük a gyertyát mindkét végén

Az egyik nézet szerint a magyarok úgy élnek, hogy minél gyorsabban meghaljanak, egy másik szerint viszont élvezik az életet, a nagy evéseket, ivászatokat, dohányzást, még ha ezekkel igencsak le is rövidítik az életüket. A legfrissebb adatok mutatják, mindkét állításban van igazság.
   A minap elolvastam az Európai Unió legfrissebb országjelentését, amelyből kiderült, hogy a szövetségben a legerősebb dohányosok vagyunk, jóval több alkoholt iszunk az átlagnál és valóban korán halunk meg.
   Miután bonyolult világunkban szinte minden mindennel összefügg mindezekhez hozzájárul, hogy a hazai egészségügyi rendszer durván alulfinanszírozott. Az interneten bárki által elolvasható idei Magyarország Egészségügyi Országprofil indoklása szerint a rossz mutatók oka az egészségtelen életmód és az egészségügyi ellátás korlátozott hatékonysága.
   A kormányt nem lehet hibáztatni azért, hogy sok a dohányos, hiszen ők mindent megtettek ennek visszaszorítására, például létrehozták a Nemzeti Dohánybolt rendszerét. De hiába minden lesötétített kirakat, ajtó, ha a fiatalok soha nem látott mértékben szívják és fújják a füstöt, mintha nem lenne holnap, bár valószínűleg nekik emiatt nem is lesz olyan nagyon igazi az a holnap. Aztán itt van a túlzott mértékű alkoholfogyasztás meg hogy vagy vezetjük a legkövérebb európai nemzetek sorát, vagy „csak” a dobogón állunk, már ha az elbírja túlsúlyos testünket.
   Úgy tűnik államunk bedobta a gyeplőt a lovak közé, ha így akarunk élni, hát éljünk így, ő aztán nem fogja megakadályozni, hogy korán meghaljunk legalább nem kell majd a sok haszontalan kenyérpusztító nyugdíjasnak nyugdíjat fizetni, meg gyógyszert adni, az öregekkel úgyis csak a gond van. Lehet, hogy ennek érdekében is az egészségügyi ellátásra fordított közkiadások jelentősen elmaradnak az uniós átlagtól, tarolnak is a szív- és érrendszeri betegségek, meg a rák. A hírek szerint a kórházak kétharmadának szeptember végére elfogyott a pénze, az eszközbeszállítók mind reményvesztettebben állnak sorban a milliárdokat kitevő kintlevőségeikért, a kórházi alkalmazottak pedig megint elkezdték egymás között a koldulást, a már-már elfeledett eszköz- és gyógyszercseréket. Vagy éppen karácsonyra kérnek ajándékként többek között WC-ülőket, A4-es papírt meg lázmérőt, tisztítószereket. Őrület!
   Az, hogy évente több tízezer olyan honfitársunk hal meg, aki menthető lenne, iszonyú tragédia, ahogy a várható rövid élettartam is, amely ugyan nőtt az utóbbi években, de elmarad a legtöbb uniós országban élők életkilátásaitól. Összegezve elmondható, hogy valóban önpusztítók vagyunk és ehhez megkapjuk a hathatós kormányzati segítséget is. A gyökeres szemléletváltozás sokat javíthatna a helyzeten, de mint tudjuk ehhez generációk sorának elszántságára van szükség.
   Vajon kitartunk addig?

A csekk

Nemrégiben Stendhal Pármai kolostor című regényét hallgattam meg hangoskönyv formájában. A történet vége felé idős mentora igazítja el az ifjú főszereplőt, nagyjából azzal, hogy ha tehetős vagy, jövedelmed egytizedét a szegényeknek kell adnod. S bár a történet messze a régmúltban játszódik az akkori városállam Parmában, amely legfeljebb csak a hatalomvágy, a gonoszság, a politikai intrikák, az emberi kapzsiság és néhány más hasonlóan örök érvényű emberi tulajdonsággal, cselekedettel hasonlít mai világunkra, a fentebb nagy vonalakban idézett mondat máig érvényes igazság. Mert ha tehetjük, valóban szükséges a lehetőségeink engedte kereteken belül segíteni a rászorulókat.
   Nem szoktam dicsekedni vele, de jónéhány általam arra érdemesnek tartott szervezetet támogattam és támogatok ma is kisebb összegekkel, amelyek engem még nem vágnak a földhöz, de amennyiben hozzám hasonlóan sokan adnak ennyi pénzt, a segítőszervezet máris tudja tenni vállalt dolgát. Így kerültem mintegy másfél évtizeddel ezelőtt kapcsolatba egy speciális betegségben szenvedő gyermekek gyógykezelését támogató alapítvánnyal, amelynek néhány alkalommal küldtem támogatást. Aztán a rájuk szánt összegnek más, általam még fontosabbnak tartott helyet találtam.
   Bár én elengedtem őket, nem így az alapítvány engem. Azóta is mind sűrűbben kapok tőlük egy helyes, hosszú borítékot, benne nyomtatott ismertetővel, a nevemre kiállított, bár összeget nem tartalmazó csekkel. Legalább egy tucat éve úgy, hogy egyetlen fillért sem küldtem azóta számukra.
   Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon miért éri ez meg nekik? A sárga csekk, a rányomtatott névvel, címmel, a boríték ára, az alkalmazott munkabére és persze a mind borsosabb postai költség együttesen már tisztességes összeget tehet ki, amelyet megtakaríthatnának. Gondolom nem vagyok egyedül e téren, akár százak, vagy ezrek is járhatnak ebben a cipőben, és a nekik címzett levél is az enyémhez hasonlóan a legcsekélyebb haszon nélkül landol a kukában.
   Elismerem, lehet, hogy rosszul gondolkodom, mert ha például csak egyszer is engedek a nagy nyomásnak – novemberben egyetlen napon két ilyen küldeményt is kaptam, egyet névre szólóan, egyet csak úgy, biankó módon –, ha csak egy kicsit is figyelmetlen vagyok és valamelyikre befizetek pár ezer forintot, máris a rám fordított egy-két évi költségeket kifizettem. És ha sok figyelmetlen társam akad, akkor már nyereséges is lehet ez az alapítványi vállalkozás.
   Nem tudom hány önmagának hasonlóan hangzatos és első ránézésre nemes célt kitűző alapítvány működik így, de ha sok, akkor komoly baj van. Ugyanakkor az is meglehet, hogy az erőszakosnak tűnően gyűjtögető alapítvány is tele van jó szándékkal és az összelapátolt pénz valóban fontos célt szolgál.
   De tényleg csak így mehet?

A nép stadionja

Szeretem a focit. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, a világ legnépszerűbb sportjáról, sőt szórakoztató iparáról van szó. Szerettem játszani is, bár nemigen értem el labdakészségemmel még az alsóbb szintű elvárásokat sem. Egykor meccsekre is kijártam, na nem minden héten, de például a Népstadionbeli kettős rangadókon többször is ott voltam.
   A hatalmas arénához sok szép emlék is köt. Például, amikor szüleimmel először mentem ki a zsúfolt stadionba, egy SZUR-ra, vagyis a színészek-újságírók fergeteges szórakozást kínáló show-jára. De élénken él még emlékezetemben az az Újpest-Vasas és Fradi-Honvéd kettősrangadó is, ahol némi fociszakmai szóváltás után unokaöcsémmel át kellett telepednünk a stadion másik oldalára a vitapartnerek részéről véleményük nyomatékaként beígért pofonok elkerülése végett. Telente pedig bemelegítésként sokszor futottam a stadiont körülölelő úton, hiszen evezősként a hatalmas építmény közelében álló Jégszínház alagsorának tanmedencéjében készültem a versenyekre.
   A Népstadion később edzőként is része volt a napi munkámnak, ott lépcsőztettem tanítványaimat – nagyon utálták – vagy futtattam időre őket. Talán a klasszikus létesítménynek is szerepe volt abban, hogy többen bajnokok lettek és akadt, aki közülük olimpián, világbajnokságokon is eredményesen szerepelhetett.
   Mindezekkel azt akartam igazolni, hogy a Népstadion a szívemhez nőtt, fájt, amikor láttam a teljes pusztulását. Aztán a helyén megépült új, korszerű és monumentális stadiont is megnéztem kívülről, majd belülről az esemény súlyához méltatlanul szerény avatóünnepségének tévéközvetítésében és elismerően kellett bólintanom. Igen, ez valóban szép munka.
   Került, amibe került. Mert – nem mondhatjuk, hogy nem számít az ára – igen drága lett az új ékszerdobozunk. Alig egy-két nappal később adták át Albániában az ottani új stadiont, persze sokkal kisebb lett, a miénkhez képest egyharmadnyi nézőt fogad csak be, viszont nagyon szép és a mi stadionunk valószínűleg erősen túlárazott költségéhez képest nyolcadannyiba került.
   A labdarúgó zseni Puskás Ferenc nevét viselő építmény megnyitóján tele volt a nézőtér, de még a pár nappal később megrendezett 17 éven aluliak válogatott meccsén is több tízezer szurkoló ült. Gondolom azok mentek el megnézni a fiatalok meccsét kihasználva a stadiont, akik a magyar-uruguayi stadionavatóra nem fértek be. Tartok tőle, hogy ez az érdeklődés hamar lecseng majd és nehéz lesz a meccsekre megtölteni a nézőtér karéjait. Persze ha jó együttes koncertezik majd errefelé, nyilván újra sok lesz ott az ember.
   Sokan sokallják a pénzt, amit a zsebünkből erre költött az állam, de hát ez az építmény sok évtizedre szól, vagyis még az újból világhírűvé váló magyar focinak is otthona lehet majd.
   Bár nem vennék rá mérget, hogy addig kitart.

Fogyó gyógyítók

Ahogy az embereknek halmozódnak az életéveik, egy idő után óhatatlanul is mind gyakrabban kényszerülnek orvoshoz, ilyen-olyan kezelésre lesz szükségük. Mondhatni, ez az élet rendje.
   Az már nem az, ha ezek az orvosoknál, rendelőkben, kórházakban kényszerűségből megtett látogatások egyre több időt vesznek igénybe és kis túlzással már ahhoz is szerencse kell, hogy a beteg még életében időpontot kapjon a szükséges vizsgálatra, beavatkozásra. Már az a szégyen is megesett a minap, hogy az egyik kórházban ahhoz, hogy a beteg időpontot kérhessen, időpontot kellett kapnia. Várólista van már a várólistára jutáshoz is.
   Ennek egyik oka, hogy az egyes szakterületeken kvóták vannak, amelyek meghatározzák, hány beteget fogadhat a labor, a szakorvos, mennyit műthet a sebész. Akik ezeket a számokat eldöntik, nyilván számtalan tényezőt vesznek figyelembe. Talán legkevésbé az ellátandó a betegek számát. A másik ok, hogy a csökkentett napi betegszámhoz képest is egyre kevesebb az orvos, nővér.
   A minap az egyik gazdasági portál foglalta össze az OECD Health at a Glance 2019 című kiadványának a munkaerőről szóló részét, amelyből kiderül, hogy hiába képeznek egyre több orvost és nővért és fizetnek mind többet az egészségügyi dolgozóknak, hosszú távon vagy a pályát, vagy Magyarországot hagyják el az egészségügyi dolgozók.
   Az OECD adatai szerint miközben a legtöbb országban az elmúlt bő másfél évtizedben látványosan változott az összes foglalkoztatotthoz képest a gyógyításban és a szociális területen dolgozók aránya, addig Magyarországon szinte alig.
   Megdöbbentő az is, hogy itthon 2009 és 2017 között nagyjából 12 ezer orvost és háromszor ennyi nővért képeztek, miközben a gyógyításban dolgozók száma lényegében nem nőtt. Orvosból 2017-ben mindössze kétezerrel, ápolóból pedig csak 1500-zal dolgozott több Magyarországon, mint nyolc évvel korábban. Nyilván sokan mentek nyugdíjba, vagy hunytak el, de ez nem magyarázza a rendszerből eltűntek nagy számát. Közismert az a tény is, hogy nagyon öregszik az orvostársadalom, sokan dolgoznak még messze a nyugdíjkorhatár fölött is.
   Tökéletesen érthető, ha valaki egy magasabb szintű tudás birtokában jó körülmények között akar dolgozni és jól kíván élni. Az orvosok külföldön szinte mindenhol jobban kereshetnek, a nővéreknek meg elég elhagyniuk az egészségügyi pályát, mert idehaza a legtöbb szakma jobban fizet, mint az övék.
   Nem szívderítő a jövő, mert a hiánycikk WC-papír, gyógyszerek és korszerű eszközök mellé lassan már jó, ha orvost és nővért is visz magával a szakrendelőbe, kórházba, aki gyógyulni akar.
   Persze csak, ha van időpontja.

Mekk mester, vagy várólista

Húsz évvel ezelőtt esett át házam egy tetőcserén, akkor olyan fedést választottam, amelyet könnyedén elviselt a szép korú épület és a szakemberek, ha nem is a legszebb, de mindenképpen az egyik könnyen javítható, viszonylag olcsó és időt álló tetőfedő anyagnak tartottak. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, vagyis szembe kell néznem egy újabb tetőfedéssel.
   Egyelőre nem fenyeget a beázás réme, vagyis időben kezdtem el felmérni a lehetőségeket. Hónapok óta nézegetem a korszerű, tartós, könnyű, megfizethető tetőfedő anyagokat és nem utolsósorban keresem a számomra ismerős, vagy mások által ajánlott mestereket. Közülük volt, aki azonnal jelezte, ha gyorsan megállapodunk, akkor nagyjából egy év múlva már sorra is kerülhetek, de igyekeznem kell a döntésemmel.
   Messze vagyunk már attól, hogy megversenyeztethessük a szakembereket, cégeket, ki vállalja a legolcsóbban a gyorsan és jó minőségben elvégzendő munkát. Rossz a helyzet akkor is, ha villanyszerelőt, kőművest, vízvezeték- vagy fűtésszerelőt, festőt, asztalost keresünk. A kínálat egyre szerényebb, az ember, ha sürgetően valamilyen szakmunkára van szüksége, könnyedén belefuthat a magát fényező, drágán dolgozó, de hozzá nem értő „szakemberbe”. Egy közelmúltbeli országos felmérés szerint a magyarok közel 60 százalékával egy-két, 11 százalékukkal pedig ennél is többször fordult már elő, hogy a javítási, felújítási feladatok elvégzésére kihívott vállalkozó kontár munkát végzett.
   Akik régebben voltak gyerekek, vagy kisgyerekes szülők, még emlékezhetnek a mintegy negyvenöt évvel ezelőtt futott Mekk Elek az ezermester című bábfilmsorozatra, amelynek főszereplője, egy kecske, az állattársadalom tagjai számára vállalt el mindenféle szakmunkát. Valójában semmihez sem értett és ennek megfelelő munkát is végzett a megrendelők igaz bánatára. Innen származik az ilyen szakikra alkalmazott és a mai napig használatos Mekk mester elnevezés is.
   A szakemberhiánynak számtalan oka van, ezek között az elsők között szerepel, hogy a kiváló szakemberek jelentős része ma a hanyatló nyugati világban keresi kenyerét a hazainál jobb körülmények között és messze magasabb javadalmazásért, de az is hozzátartozik, hogy nem megfelelő és cseppet sem vonzó a szakemberképzés, elfogyófélben vannak a terhelhető, szakmájukat szerető, abban folyamatosan fejlődő vállalkozók. Lehet ennek eredetét keresni a vállalkozásokat terhelő elvonásokban, az adózásban, a hatalmas adminisztrációban és ezer más tényezőben. Akik mindezek ellenére itthon és szakmájukban maradtak, továbbá nincs ellenükre a sok munka, igen jól kereshetnek, hiszen nagyon keresettek.
   Aki pedig nem akar hónapokig várni egy iparosra, jól teszi, ha legalább a fontosabb szakmák alapfogásait megtanulja. Sokan fogják szeretni az ismerősei közül.

Nőnek születtek

Hajlamosak vagyunk a világ számos országában élőket bőrszínük, vallásuk, a munkához való hozzáállásuk és még ezernyi más a miénktől eltérő mivoltuk miatt elítélni. Afrika, az arab országok és Ázsia népeivel szemben erős előítéleteket fogalmazunk meg többek között azért, ahogy lányaikkal asszonyaikkal bánnak. Tény, hogy számtalan népnél előbb áll a jogok és az érték terén a drága háziállat, mint a nő.
   Bár más szinten, sokszor mi magunk sem bánunk egyenrangú félként a nőkkel. Még mindig és sajnos a vezető elit kommunikációja, viselkedése okán újra erősödően soroljuk hátrább mi, magyar férfiak is a környezetünkben élő nőket. Ennek aztán meg is van a látszata, hiszen a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének évente megismételt kutatása szerint Magyarország az e téren legrosszabb Görögországot megelőzve az utolsó előtti helyen áll az unióban a nemek közötti egyenlőség szempontjából.
   Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy az európai ranglistát a maximálisan kapható 100 pont alapján Svédország vezeti 83,6 ponttal, míg mi e ranglistán kiérdemelt 27. helyünket 51,9 kapott ponttal értük el.
   Ha csak a leginkább kirakatban lévőket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy igen kevés a nő a parlamentben, miniszter, államtitkár legfeljebb csak mutatóba kerül a kormányba, s bár az önkormányzatok vezetői között már szebb számmal találunk hölgyeket, azért e téren is a férfidominancia a jellemző. De vizsgálhatjuk úgy is a helyzetet, hogy vajon megkapja-e az azonos beosztásban, azonos munkát végző nő a férfiakéval egyenlő fizetést? Egy áprilisi adat szerint a különbség 21 %százalékos míg az európai átlag valamivel több, mint 16 százaléknyi. Éppenséggel az sem túl dicséretes eltérés.
   Pedig, ha körülnézünk azt látjuk, hogy a nők számtalan területen legalább akkora teljesítményre képesek, mint a férfiak, és a különbség leginkább csak a fizikai erőt kívánó feladatok terén mutatkozik. Ugyanakkor az asszonyoknak messze több türelmük, beleérző képességük és rengetegszer bizonyítottan hatalmas munkabírásuk van, arról már nem is beszélve, hogy a kultúra, tudomány, nevelés, oktatás terén, vagy vezetőként is kiemelkedőt képesek nyújtani.
   Férfiként tapasztalom, hogy a macsónak, önmagukat minden téren meghatározónak mutató férfitársaim közül mennyire sokan tartják magukat felsőbbrendűnek női munkatársaikkal szemben, bár lehet, hogy eközben otthon az asszony hordja a nadrágot. Szerencsére a fiatalabbak között mind többen veszik ki részüket a házimunkából, gyerekeik nevelésből, ismerik el az asszonyok eszét, erényeit és fogadják el teljes egyenjogúságukat.
   De ez még igen messze van a kívánatostól. Ráadásul a fejlett társadalmak némelyikében is tahó vezetők munkálkodnak azon, hogy a nők újra csak a szüléssel, háztartással és családjuk szolgálatával foglalkozzanak.