Oldalletöltések száma: 9233422
2019. június 21. péntek 01:24,
Alajos és Leila napja van.

Drónmadarak

Lassan ott tartunk, hogy akinek nincs egy csinos drónja, az megnézheti magát. Bár a valóságban még nagyon sokaknak nincs ilyen repülő jószáguk, a jövő a robotok és mesterséges intelligencia mellett egyértelműen e repülő alkalmatosságoké. Olyannyira, hogy van már olyan világcég, amely egyes helyekre drónokkal szállítja ki a neten megrendelt portékákat.
   A drónok sok mindenre alkalmasak. Már most meg lehet velük ölni bárkit a magasból úgy, hogy az illető észre sem veszi, hogy meghalt, vagy rakétával kilőni egy-egy kijelölt célpontot, igaz ezeket többnyire a hadseregek teszik, de hát oly sok hasznos dolog került már át a haditechnikából a mindennapos használatba, hogy a drónok ilyen célú civil felhasználásában sem lehet kétségünk. De lehet velük természetfilmeket, légi felvételek is készíteni, vagy meglesni a meztelenül napozó szomszédasszonyt.
   Egyes új-zélandi marha- és juhtenyésztők újabban kínai technológiájú drónokkal terelik állataikat. A kamerával felszerelt és kutyaugatást hallató távirányított repülő eszközök csak kiegészítők az ebek mellett, de ha én terelőkutya lennék Új-Zélandon, elkezdeném félteni az állásomat. Meglehet, hamarosan a Hortobágyon is drónokkal tereltetik majd a juhokat a juhászok puli helyett, már ha előfordul még ilyen feladat a nagy magyar pusztaságban.
   A pulik és pumik mellett szól a gépekkel szemben, hogy az utóbbiakat szeles és esős időben egyelőre nem tudják használni, ráadásul a drónok gyorsan lemerülnek, és szervizigényesek, szemben az okos és sokat bíró kutyákkal.
   Hamarosan ezen is változatnak majd a gyártók, olyannyira, hogy már a drónok akkumulátorainak lemerülésére is van részmegoldás. Elkészült ugyanis az olyan robotrepülő prototípusa, amely ha a sok repkedés közben kezd fáradni, vagyis lemerülni az akkuja, a madarat utánozva megülhet egy párkányon, póznán, vagy vezetéken. A drónok egy új markoló mechanizmus segítségével a jövőben időnként megállhatnak munka közben, így nemcsak kevesebb energiát fogyasztanak, hanem stabilabbá is válik a repülésük, ezáltal pedig nagyobb hatótávolság is elérhető velük.
   Az ember csak tátja a száját a naponta megjelenő csúcstechnológiás termékek láttán. Mindez nagyszerű mindaddig, amíg az életet könnyítik meg, de ha a robotok, mesterséges intelligenciák, vagy éppen a mind többre képes drónok átveszik az alkotó, munkát végző szerepet, rögvest megkérdőjeleződik az ember létének szükségessége.
   Néhány évtizeden belük akár tízmilliárd ember is lakhatja majd egyidejűleg a Földet, és akkor e népek majd otthon ülnek és várják, hogy végezzen a takarító robot, beszélgetnek a mesterséges intelligenciákkal, és lesik, hogy hozza-e már ebédjüket a szolgáltató drónja. Állítólag a mai ötvenesek már élhetnek majd ebben a gépesített világban.
   Csak el ne unják majd nagyon magukat.

Felfüggesztve

Tényleg nem vagyok közönyös, életünk számtalan mozzanata érdekel, de annak ellenére, hogy hetek óta ez a sajtó központi témája, engem mégis teljesen hidegen hagy. Természetesen arról az ezerszer felvetett kérdésről van szó, hogy vajon kizárják-e a magyar állampártot az európai pártcsaládjából, vagy sem.
   Ma már tudjuk, nem zárták ki állampártunkat, hanem uniós pártbeli tagságát a maga kérésére is (?) felfüggesztették. Ha valaki nem érti, ne fektessen bele sok energiát, nem is érdemes megérteni. S bár az utcán egyik-másik, a politika iránt még nem teljesen apatikus ismerősöm a „hogy vagy, mi van veled” típusú kérdések után szóba hozta a kizárás lehetőségét, de arra már egyikük sem tudott válaszolni, hogy nekünk, a vidéki kisváros mellékutcájában élőknek miért is érdekes a magyar állampárt sorsa az említett szervezetben. A legtöbb, ami ebből kijött, hogy csökken állampártunk vezérének érdekérvényesítő képessége. Ettől persze az unió félmilliárd polgára még köszöni jól megvan, sőt, még jobban meglennének az izgága magyar politikus nélkül.
   Szóval ez a felfüggesztés engem messzemenően hidegen hagy, olyannyira, hogy arra már nincs is igazán jó kifejezés. Nem így persze az, hogy mi van a magyar kórházakban, ahol a sok hiányzó orvos, nővér mellett már műtőssegédek sincsenek és emiatt a műtétre előkészített, a műtőbe betolt beteget olykor szépen kitolják és hazaküldik, vagy hogy a szakrendeléseken, fogászatokon miért van több hónapos várólista és foglalkoztat az is, hogy milyenek a betegek gyógyulási kilátásai, életben maradási esélyei az orvos nélkül maradó településeken.
   Tudom, hogy csúf tőlem, de az állampárt ügyénél az is sokkal jobban érdekel, hogy miért olyan a hazai oktatás, amilyen és miért nem a 21. század kihívásaira képezik ki a fiatalokat, vagy hogy miért kell már minden tizedik magyar gyereknek külföldön megszületnie. Az is jobban érdekel az állampárti blama helyett, hogy miért kerülnek mind rosszabb anyagi helyzetbe az egész életüket végigdolgozó emberek pár év nyugdíjas lét után, illetve hogy miért talál előbb magyar szobafestőt, villany- vagy gázszerelőt a német és osztrák polgár, mint a kalandvágyból itthon maradó. Szóval van itt elmélkedni való számtalan, az uniós pártcsalád belügyén kívül is.
   Az már messzemenően jobban foglalkoztat, hogy az amúgy jól kiérdemelt uniós pofont akár arra is felhasználhatja az állampárt és hazánk egyszemélyi vezetője, hogy eltávolítson bennünket az unióból, bár köztudott, annak nagyvonalú támogatása nélkül hazánk igencsak szegénnyé válna.
   Amúgy minden állampárti brüsszelezés, függetlenségi harc ellenére vagy éppen ezért idén januárban egy félmérés során a magyarok 85 százaléka (!) nyilatkozott úgy, hogy Magyarországnak az unióban a helye.
   Ennyi talán elég is a felfüggesztésről.

Kőgazdagok

Egy jó lelkű ember tiszta szívvel örül embertársai sikerének, ahogy a Biblia is tanítja, szeresd felebarátodat, ahogy magadat. Így vagyok ezzel én is, vagyis nagy szerényen kijelenthetem, jó ember vagyok, mert irigység nélkül figyelem sok kedves felebarátom előrehaladását a siker rengeteg pénzzel kikövezett ösvényén.
   E nyilatkozat azért kívánkozott ki belőlem, mert egy minap napvilágot látott hír szerint olyan elképesztő ütemben nő a gazdagok száma a világon, hogy alig fél évtized múlva további 43 ezer embernek lesz 30 millió dollárnál is több vagyona. Rendben van ez így, jól is néznénk ki, ha a túlnépesedett világunkat csak ugyanannyi dúsgazdag díszítené, mint egy kisebb népességéét.
   Nem irigylem én a gazdagoktól a pénzt egy cseppet sem, mert hát, ha irigyelném is, attól nekem nem lenne több. Meg aztán nehogy azt higgye valaki is, hogy nekik ennyi dollárjuk virít a számláikon, áh dehogyis, beleszámítják nekik a pár ingatlanukat, cégüket, műkincseiket, jachtjukat, magánrepülőjüket. Ne szépítsük, mondjuk is ki nyíltan, azokkal meg csak a baj van, azokat állandóan kezelni, ellenőrizni, védeni és óvni kell, vagyis csupa nyűg az egész vagyon.
   Ezért nem irigylem én a hazai milliárdosokat sem, különösen nem fáj nekem egy igen tehetséges falusi mesterember szárnyalása. Mint köztudott egy Fejér megyei szerelő roppant nagy esze és üzleti tehetsége révén röpke pár év alatt olyannyira megszedte magát, hogy a tekintélyes Forbes magazin minap közzétett listája szerint egymilliárd dollárnyi vagyonkájával bekerült a világ leggazdagabbjai közé. De megint csak óvva figyelmeztetek mindenkit, nem szabad ám irigykedni, ez a derék honfitársunk ugyanis csak 2057. a listán. Hát miféle gazdagság az, amelyet több mint kétezren túlszárnyalnak? Na ugye!
   Sokan gyanakszanak, hogy nem saját kútfőből és tehetségből ilyen gazdag ez a magyar, aki tulajdonképpen csak egy a hazai mintegy ezer kőgazdag közül. E kételkedők állítják, hogy ehhez egy igen nagy hatalmú barát is kell, aki tulajdonképpen magának gyűjteti a nagy vagyont. Nem tudom, én ehhez nem értek, ráadásul tele vagyok jóindulattal és még mindig hiszek az olyan mesékben, mint amilyenekben például az amerikai cipőpucolóból dollármilliomos lesz. Már miért csak egy amerikai mese lehet ilyen, nem igaz? Különben is, egy ilyen csodatörténet pont olyan, mint amikor valaki a maga örömére alapít egy falusi focicsapatot, amelynek nagy hirtelen új, kacsalábon forgó stadionja épül igen drága edzőcsarnokkal és mindehhez csak úgy dől az önzetlen támogatók pénze, amellyel országa csoda-gazdag csapatává válik. Ahogy az elnöke, aki meglepő módon a már említett kőgazdaggá lett magyar. Ebből is kiderül, a tollasodáshoz csak dolgosnak, takarékosnak kell lenni és máris összejön.
   Vagy kell hozzá egy igaz barát.

Fogbaj

Úgy kezdtem a napot, ahogy máskor. Elkészítettem a reggelimet, majd rákattintottam az egyik még igazmondónak tűnő internetes hírportálra, hogy megtudjam, mitől lett jobb a világunk az éjszaka. Beleharaptam a szendvicsembe, de egy fájdalmas nyilallás jelezte, vélhetően tönkrement a fogtömésem, mehetek fogorvoshoz.
   Pont ugyanúgy utálok fogorvoshoz járni, mint az emberiség igen nagy többsége, de azért a legkisebb problémával is gyorsan szakemberhez fordulok, mert tudom, hogy egyrészt minél tovább húzom a beavatkozást, annál kellemetlenebb lesz, másrészt egyre drágábbá is válik.
   A lakóhelyem szerinti körzeti fogorvoshoz csak egy hónappal későbbre kaptam időpontot, de magánorvosokhoz sem tűnt egyszerűbbnek a bejutás. Leghamarabb több mint két hét után egy másik városban ülhettem volna a fogorvosi székbe, míg abban a térségben, ahol élek és ahol több fogorvos is működik, a többek által ajánlott és a fényképe alapján is szimpatikus orvos fizetős szolgáltatására pedig már egyenesen két és fél hónapot kellett volna várnom.
   Megnézve a neten fellelhető magánfogorvosi árakat, újból megsajdult a fogam, oly magasak voltak. De nem csak én tartom túlzottnak az árakat, egy nemzetközi felmérés tanúsága szerint a magyarok több mint 40 százalékának okoz anyagi megterhelést egy esetleges fogászati beavatkozás.
   Gyerekkorban az állam szinte teljes körű térítésmentes fogászati ellátást nyújt, mégis Európában a magyar 12 évesek fogazata a legrosszabb és a helyzet felnőtt korra tovább romlik. Míg az európai országok nagy többségében a gyerekek szuvas fogait időben betömik, addig nálunk gyakran akkor jutnak el fogorvoshoz, amikor már csak a húzás marad. Egy fogászati szakmai felmérés szerint a 19 éves magyaroknak átlagosan már több mint öt foga hiányzik, a negyvenöt éveseknek majdnem dupla ennyi. A felnőtteknek emellett további négy foguk szuvasodik, és kettő biztosan tömött. Idős korra a szuvas és tömött fogak száma egyre, kettőre apad, a hiányzóké meg húszra emelkedik és 65 éves korra a lakosság 30 százaléka már fogatlan. Döbbenetes számok, ahogy az is, hogy a felnőtt lakosság fele mindezek ellenére elégedett fogainak állapotával és csak 20 százalékuk tartja azt kifejezetten rossznak.
   A gyerekek esetében nem hivatkozhatnak a szülők a költségekre, sokkal inkább magukba – meg gyermekük szájába – kellene nézniük, és elgondolkodniuk azon, vajon miért engedik, hogy csemetéjük kihagyja a fogászati kezeléseket. Felnőttként már más a helyzet, mert hazánkban az emberek majd’ 14 százalékának kifejezetten nagy kiadást jelent a fogászati ellátás összege, közel egyharmadnyi polgártársunknak meg ha nem is rokkanna bele, de nehezére esne kifizetni egy-egy vizsgálatot, beavatkozást.
  És akkor ott van még a rettegés is a fogfúrástól.

Elöregedünk

Bevallom, mindeddig tévedésben voltam, mert azt hittem, hogy világunkra a zavaros elméjű fanatikusokat, hatalomvágyókat leszámítva a túlnépesedés jelenti a legnagyobb veszélyt. Elgondolásomban közrejátszott az a tény is, hogy születésem idején alig két és félmilliárdnyian lézengtünk a Föld nevű sártekén, ma meg ötmilliárddal több ember keresi élelmét és boldogulását ugyanitt. Ráadásul az előrejelzések szerint harminc év múlva meg már közel tízmilliárd emberi lény nyüzsög majd mind zsúfoltabb világunkban. Vagyis talán mégsem tévedtem olyan nagyot.
   Ennek ellenére belátom, hogy nem számoltam a látványosan megnövekedett számú emberiség okozta klímaváltozás mellett feltárt újabb problémával, az elöregedéssel. A javuló higiéniának, a kézmosás elterjedésének, a jobb étkezésnek, modern gyógymódoknak, a kevesebb háborúnak is köszönhetően ma világszerte tovább élnek az emberek, mint éltek őseik.
   Az elöregedés mértékére jellemző, hogy ma még 2,5 az egy nőre jutó átlagos gyermekszám a bolygón, vagyis nő a világ népessége, de ez az érték folyamatosan csökken, Európában már csak 1,6, az Egyesült Államokban pedig 1,8 ez a szám. Egy ezzel a témával foglalkozó minapi cikk szerint a világ közel 7,7 milliárd fős népessége között még éppen egymilliárd alatt van a 60 év felettiek száma, de 2050-ben már 2 milliárdnál is többen lesznek.
   A kormányok látják ezt, de komolyabb, szülést korlátozó intézkedéseket vallási okok miatt, vagy újraválasztásukat féltve aligha tesznek e téren. Pedig az idősek és fiatalabbak létszámának romló aránya komoly pénzügyi gondokhoz vezethet az időskorúak ellátásánál. A legkézenfekvőbb megoldás ideig-óráig a nyugdíjkorhatár emelése ,már ahol van nyugdíj, de kérdés, hogy képes-e egy ember 70 évesen is olyan teljesítményre a fizikai munkában, mint évtizeddel fiatalabban. Ugyanakkor viszont az éltes korú dolgozók mellett szól a nagy rutin, az évtizedek alatt megszerzett tudás és tapasztalat.
   A probléma az egész világot érinti. Vannak kísérletek a népesség fiatalítására, ilyen például a magyar kormány által a minap bejelentett, szülési kedvet fokozni szándékozó támogatási rendszer, de ilyen a más országokból bevándorlók befogadása is. Ha körbenézünk a nagyvilágban, láthatjuk például Japán rohamos elöregedését, vészes népességcsökkenését, de a környezetünkben lévő országokban sem jobb a helyzet, mint hazánkban.
   A világ a technológia robbanásszerű fejlődésének következtében rohamtempójú változáson megy át, szakmák tűnnek el, előtérbe kerülnek a robotok és mesterséges intelligenciák, mint dolgozók, emiatt a sokasodó emberiségre munkáskézként mind kevesebb szükség lesz. A vezetőknek emberséges megoldásokat kell találniuk a nemsokára akár már száz évig is élők társadalmára.
   De ne felejtsék: ha megérik, ők is lesznek öregek.

Vanda

Először meghatódtam, aztán kicsit megsértődtem. Meghatódtam, mert a kommunikációs szolgáltatóm ügyfélszolgálata a megszokott és igen kellemetlen várakoztatás nélkül azonnal bejelentkezett. Aztán megsértődtem, mert Vanda – így mutatkozott be – a második mondatom után máris kioktatott.
   Olvasóim közül bizonyára már sokan rájöttek, hogy a közismert szolgáltató Vanda elnevezésű mesterséges intelligenciájával igyekeztem megértetni gondomat, azt, hogy nincs internetem, és tegyen valamit, de íziben. Előtte megtettem, hogyne tettem volna meg az ilyenkor elsődleges és szükséges intézkedéseket, miszerint végignéztem a csatlakozásokat, kikapcsoltam a hálózati adaptert és újraindítottam. A gép csak nem kapcsolódott az éltető hálózatra.
   Ekkor fanyalodtam a szolgáltató felhívására, amelyet nemigen szeretek megtenni, mert unom a várakozást, a vándorlást a menüben a különféle gombok nyomogatásával, meg a próbálkozást, hogy végre valakivel beszélhessek. Általában ez igen kemény, sokszor szinte sikertelen vállalkozás. Volt eddig. Mert mint kiderült, Vanda nagyon felkészült, értelmes, udvarias, de határozott is és ha sokat fecsegek rám szól, hogy kérdésére csak igennek és nemmel válaszoljak. Gondolom sok orvos is örülne egy ilyen asszisztensnek, mert általában, ha végre bejut hozzá a sokat váró beteg, akkor mindent el akar neki mondani messzire visszanyúlva élete történetében. Csak hogy a doktor megértse a baját. Meg az érzéseit. A lényeg persze ilyenkor könnyen elsikkad. Mint mondjuk egy politikai beszédben.
   Csúnyán elkalandoztam, vissza hát Vandához! A hölgy – nekem már csak az marad, bár tudom, hogy egy géppel, programmal, alkalmazással, vagy mivel beszélgettem – nagyon ügyesen kitalálta, honnan hívom, gyorsan le is ellenőrizte a rendszert, majd miután közölte, hogy az rendben van, elvégeztette velem a korábbi, általam már véghezvitt eljárást megint. Tiltakoztam, hogy ez már megvolt, de Vanda nemigen tárgyalt tovább velem, mondta, hogy ha ezt követően sem javul meg a netes kapcsolatom, hát hívjam újra, ő várni fog. Nem tudom hogyan történt, de másodszorra már sikerrel jártam a ki- és bekapcsolgatásokkal.
   Bevallom, izgalmas kaland volt és el is gondolkodtatott. Eddig kedves hölgyekkel és időnként urakkal beszélgethettem az ügyfélszolgálatokon, már ha eljutottam hozzájuk. Helyüket vette át Vanda, a mesterséges intelligencia. Ahogy hamarosan sokunk munkáját, helyét veszi majd át valamilyen gép, mi meg kereshetünk magunknak más elfoglaltságot, kitanulhatunk egy szép kétkezi szakmát. Amíg azt is el nem veszik tőlünk a robotok.
   Izgalmas jövő felé tartunk, nem vitás.

Csorba

- Jaj, szerkesztő úr, én olyan jót nevettem, amikor azt mondta, hogy már csak részben szabad Magyarország. Ez nagyon vicces, mert hát én szabad vagyok…
   A Freedom House 195 országot vizsgált meg idén is és a közelmúltban kiadott világjelentésében írta a cseppet sem kedvező jellemzést hazánkról. Bár a telefonos beszélgetéseiről is híres rádióban a közismert műsorvezető elismerte, hogy tulajdonképpen ő is szabad, hiszen bátran cseveghet a hölggyel a nemzetközi szervezet kritikájáról, sőt eddig még a rádióját sem tiltotta be a hatalom, bár lenne részéről rá igény, szóval így nézve valóban szabadság van Magyarországon.
   A nemzetközi jogvédő szervezettől, a Freedom House-tól már korábban is kapott súlyos kritikákat a magyar jogállamiság és miután a szervezet felmérése szerint egy év alatt tovább romlott a helyzet e téren, ezért a korábbi, „szabad” besorolásunkat most először „részben szabadra” rontotta. A Freedom House a 2019-es világjelentésében a vizsgált országokból 86-ot minősített szabadnak, 59-et a részben szabad, míg 50-et a nem szabad kategóriába sorolt.
   Már tavaly is az EU legkevésbé demokratikus országaként jellemezte Magyarországot a jelentés, míg hazánk besorolásának idei rontását azzal indokolja, hogy az ország jelenlegi miniszterelnöke és pártja hatalomra kerülése óta az ellenzék, a média, a vallási csoportok, a civil társadalom korlátozásával, teljes ellenőrzésével folyamatosan rombolja a demokratikus intézményeket. A jogvédő szervezet szerint 2010 óta folyamatosan sérülnek a felsőoktatási intézmények, a civil szervezetek, továbbá a magánszektor és a menedékkérők jogai, hogy a hatalmi ágak függőségéről ne is beszéljünk.
   Gondolom egyetlen olvasómat sem lepi meg, hogy a világjelentés besorolásának okát a kormány egy meglehetősen idős, magyar származású amerikai üzletember áskálódásának tulajdonítja, állítva, hogy e szervezet is az ő birodalmának része. Úgy vélik, a Freedom House azért támadja Magyarországot, mert mi, magyarok nem akarjuk, hogy hazánkból is bevándorlóországot csináljanak.
   Csak a pontosság kedvéért érdemes idézni a Wikipédia szócikkéből: „a Freedom House amerikai központú civil szervezet…, az Egyesült Államok kormánya alapította 1941-ben”, továbbá, hogy a 2016-os adat szerint 86 százalékban az amerikai kormány támogatja. Ha a jogvédő szervezet honlapján a keresőbe beírjuk az említett világuralomra törő nyolcvannyolc éves amerikai úr nevét, legfeljebb jogvédő tevékenységéről olvashatunk, de nem találjuk például a kuratórium tagjainak sorában. Hamisnak tűnik hát az indok.
   Kijelenthetjük: aki manapság nem tapasztalja, hogy valóban leépülnek a demokratikus intézmények, az vagy nagyon elfogult a hatalom mellett, vagy neki mindegy és így is jó, ahogy van.
   Közben a szabadságjogok zavartalanul csorbulnak tovább.

Édenkert

Az Édenkert nincs többé! – repítette világgá David Attenborough drámai kijelentését a világsajtó.
   A leghíresebb természetfilmes, a 92. évében járó neves természettudós, Sir David Attenborough Davosban, a Világgazdasági Fórumon figyelmeztette a világ gazdasági vezetőit, hogy fokozzák erőfeszítéseiket a klímaváltozás elleni küzdelemben, még mielőtt a károk helyrehozhatatlanná válnak. Ahogy mondta: szó szerint egy másik korszakból származom, mivel még a holocén földtörténeti korban születtem. Ez az a tizenkétezer-éves periódus volt, amelyet a klimatikus viszonyok stabilitása jellemzett, és amely lehetővé tette az emberek számára, hogy letelepedjenek, termesszenek és létrehozzák a civilizációkat.
   Attenborough szerint a holocénnek vége, mert olyan mértékben változtattuk meg a világot, hogy már egy új földtörténeti korban vagyunk, az antropocénban, az emberek korszakában. Azt, hogy ez mit jelent, mindannyian megszenvedjük, még ha nem is fogjuk fel, nem is érzékeljük napjaink minden percében.
   Ha egy parányit távolabbra nézünk, mondjuk Afrikába, vagy Ázsiába – és ezt játszi könnyedséggel tehetjük fotelünkből is a tévének és internetnek köszönhetően – azt látjuk, hogy emberek százmilliói élnek olyan körülmények között, amelyet innen, a nagy szélsőségektől mentes éghajlatú, édesvízben bővelkedő Kárpát-medencéből felfogni sem tudunk. A legtöbben pár napot sem bírnánk ki a kényelmes környezetünkből odacsöppenve.
   A klímaváltozás, amelyből mifelénk egyelőre annyit érezni, hogy enyhébbek lettek a telek, melegebbek a nyarak, nagyobbak a viharok, felhőszakadások, arrafelé már drasztikus vízhiányt okoz, elviselhetetlen, állatfajokat, terményeket kipusztító hőséget, amelyet túl kell élniük az embereknek. S ha már nem megy tovább, felkerekednek, fogják amijük van, batyuba csomagolt egész életüket és megindulnak a biztonságosnak vélt tájak irányába, ahol viszont egyre kevésbé látják őket jó szívvel.
   Az embernél nagyobb természetátalakító még nem létezett a Földön, de mondhatnánk azt is, ahova az ember beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad. Mert bár az emberi elme, a tudomány, az ipar elképesztő kényelmet, életbiztonságot teremt számunkra, amelyet aztán a tudatlanság, szűklátókörűség, a hatalomvágy és pénzéhesség szétbarmol, semmissé tesz. Gondolhatunk itt a kiirtott esőerdőkre, megmérgezett folyókra, tengerekre, a külszíni bányászat által szétszaggatott, kizsigerelt országnyi területekre, a sokmilliós nagyvárosokra, a túlnépesedésre. De ez nem tartható fenn, vagyis nagy valószínűséggel kijelenthetjük, az antropocén korszak nem fog tizenkétezer évig fennmaradni, de talán ezer évig sem.
   E tragikus történésben csak az a jó, bár ez aligha vigasztalhat bennünket, hogy az utolsó ember után a Föld szépen lassan újra az lesz, ami volt: édenkert.

Buli

Ha jöttök lesztek, ha hoztok esztek.
   Füst Milán egyik kisregényét hallgattam egyik alkalommal mindennapi gyaloglásaim során és abban hangzott el a fenti mondat, amelyet édesanyám is idézett egykor, amikor középiskolásként kértem, engedjen el egy házibuliba. A mondat visszaidézte a fiatalságát, a Nagy Háború addig soha nem látott mértékű világégésén, a Tanácsköztársaságon, Trianonon túl, még a csatatereken, városokra hullott bombákkal, vagy éppen gázkamrákban megölt milliók második világháborús pusztulása előtt, vagyis a harmincas évek második felének viszonylagos békéjében.
   Nagyot változott a világ azóta, már semmi sem ugyanaz, mint volt régen vagy éppen tegnap. Megváltoztak a társasági események szokásai is, bár az, hogy a fiatalok összejöjjenek és jól érezzék magukat egymás között, azért megmaradt, csak a forma lett más, meg a tartalom. Mert egykor – ha jöttök lesztek – egyfajta könnyedség jellemezte a tévé-, és internetmentes világban a baráti társaságokat, miközben az invitáló mondat második fele – ha hoztok esztek – nem éppen a végtelen bőséget juttatja eszünkbe. Akkortájt, leszámítva a minden társadalomban fellelhető kiváltságosokat, tízezrek dúdolták, énekelték vágyakozva a slágert, amely szerint havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, vagyis közel sem volt könnyű az emberek élete és ha összejöttek beszélgetni, táncolni, mindez nem az ételről, italról, hanem az információk cseréléséről, a társaságról, ismerkedésről, párkapcsolatokról szólt.
   Bár már jó néhány évtizeddel ezelőtt kinőttem a bulizós korból, azért emlékszem pár feledhetetlen szilveszteri, vagy más alkalomból összerántott bulira. Már azok is messze voltak a harmincas évekbeliek visszafogottságától, és csak feltételezem, hogy a mai hasonló vigasságok meg már végképp köszönőviszonyban sincsenek a korabeliekkel. Bevallom, bizonyára rossz társaságokat fogtam ki, mert akkortájt a részegséget leszámítva nem voltak nagy kihágások, és némi alkoholon túl nem kellett semmiféle, a kémiatudomány kiválóságát hangsúlyozó kedélyjavítót bevennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.
   Azt is édesanyámtól tudom, hogy sok későbbi házasság szövete szövődött ezeken az összejöveteleken, amelyet a társaság többi tagja óvó tekintettel figyelt és segített megvalósulni. Régebben ugyanis a társaságok arra is jók voltak, hogy – mai szóhasználattal – a szingliket bemutassák egymásnak. Ma meg azt hallom, főleg a harmincon túliaktól, hogy ha ifjan nem mentek férjhez, nem nősültek meg, egyre kevesebb a lehetőségük ismerkedni, legfeljebb csak a netes társkereső oldalakon. Sokan keserűen tapasztalják, hogy nem könnyű értékes kapcsolatra lelni.
   Lássuk be: a bulik terén sem előnyére változott a világ.

2035

Amikor sok éve egy tizennyolc éves ifjú első munkahelyére jelentkezett, a vállalkozó csak fél napra akarta őt bejelenteni. Az apja tiltakozott, mondván a fiának így majd nem lesz rendes nyugdíja, de aztán arra gondolt, talán fél évszázad múlva már nyugdíj sem lesz, vagyis kár ezzel foglalkoznia.
   Ez a történet jutott a minap eszembe, amikor olvastam, hogy veszélyben van a mai negyvenesek időskori megélhetése Magyarországon. A nyugdíjat az állami költségvetés fizeti, de már most jóval többet költ, mint amennyit erre a célra az aktív dolgozók adóként befizetnek. És a társadalom elöregedése miatt a helyzet csak romlani fog.
   Némi internetes kutakodással kiderül, hogy már a XIII. században is létezett egyfajta társadalombiztosítás a bányászok gyógyítását segítő kórházak révén. Ugyancsak a bányászokhoz köthető 1496-tól az úgynevezett bányatársládák rendszere, amely egy minden bányásznak járó segélyezési forma volt. A ma ismert nyugdíjrendszert az első német kancellár, Otto von Bismarck vezette be 1889-ben. Akkoriban egy nyugdíj kifizetéséhez nyolc-tíz aktív dolgozó befizetése állt rendelkezésre.
   A kötelező társadalombiztosítást Magyarország 1929-ben, a kontinensen harmadikként vezette be. És így jutottunk el napjainkhoz, vagy még távolabbra gondolva a ma még fiatal, jövőbeli nyugdíjasokhoz. Mert míg 2010-ben 6,3 millió munkaképes korú magyarra 2 millió idős ember jutott, a számítások szerint 2060-ra az előreláthatóan mintegy 4,2 millió munkaképes korú mellett már 2,6 millió idős ember lesz hazánkban, akik havonta várják majd a nyugellátást.
   De lehet, hogy hiába, mert a Magyar Nemzeti Bank szerint a jelenlegi nyugdíjrendszer csak 2035-ig lesz fenntartható. Persze sokféle lehetőség lenne arra, hogy a nyugdíjasok, akiknek az ellátmánya vélhetően egy idő után már csak az éhenhalás elkerülésére lesz elegendő, segítsenek magukon. Például úgy, hogy középkorúként kezdjenek el félretenni pénzt idősebb korukra, vagy ha még erejük teljében vannak, hát nyugdíjasként is dolgozzanak tovább. Egyelőre mifelénk a kormány igyekezete ellenére sem igazi lehetőség ez utóbbi, hiszen míg egy tavalyi adat szerint az unióban az idősek húsz százaléka vállalt munkát, addig Magyarországon ez az arány hivatalosan csak három százalék volt.
   Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Magyarországon nagyon rossz az idősödők egészségi állapota, amely nagyjából lehetetlenné is teszi a nyugellátás melletti munkát. Marad tehát az öngondoskodás, de ahhoz stabil, hosszútávon megbízható és nem naponta változó jogrendszer, valamint olyan fizetések kellenének, amelyekből megszorítások nélkül lehetne félretenni későbbre.
   Sajnos az előbbi nem jellemző hazánkra az utóbbi meg a bérek többségére. Ettől kezdve pedig csak a csodában bízhatnak majd az idő előtt meghalni nem akaró öregek.