Oldalletöltések száma: 8445296
2019. március 22. péntek 11:05,
Beáta, Izolda és Lea napja van.

Évtemető

Nincs nekem bajom 2018-cal, akár még jó évnek is mondhatom, hiszen úgy értem a hetvenedik születésnapomhoz, hogy életben maradtam, ráadásul csak három temetésre kellett év közben mennem és közülük is csak ketten voltak nálam fiatalabbak. Meg aztán nem is haltam éhen a nyugdíjamból, erről meg pártunk és kormányunk gondoskodott igen nagyvonalúan, hiszen 3 százalékkal is megemelte a nyugellátás összegét, vagyis akár ezrekkel is többől dőzsölhettem nyugállományú társaimmal együtt.
   Csupa derűvel gondolok vissza az elmúlt esztendőre mert izgalmas év volt, az már biztos, volt benne móka és kacagás igen szép számmal. Minderről persze hogy a politika gondoskodott, mert ha politikusaink nem tennék a dolgukat oly lelkiismeretesen, ahogy teszik, aligha sztrájkoltak volna már januárban az önkormányzati dolgozók.
   Nem sokkal később már heteken át a miniszterelnök vejétől származó utcai vakoskodás, vagyis a cége által felszerelt „világító” testek gagyisága, és az azért bezsebelt vastag uniós támogatás borzolta a közkedélyt. Egyes akadékoskodóknak az sem tetszett, hogy soha nem látott mértékben gazdagodtak közpénzen néhányan, akiknek az Isten észt adott ehhez és mellé az egyszemélyi vezető barátságát.
   Fel sem sorolható mindaz a vidámság, amelyben osztályrészünk volt 2018-ban, bár a parlamenti választás azért mégiscsak kiemelkedik a sorból. Sokan vélték úgy, hogy most aztán tényleg vége a regnáló rezsimnek, én is megkaptam a különféle fórumokon a magamét egy cikkem miatt, amelyben azt boncolgattam, hogy erre azért még vagy két évtizedet várni kell. Mint kiderült, vélhetően nem tévedtem.
   Jó volt aztán a múló esztendőben az is, hogy még megosztottabbakká váltunk, de legalább bőven el voltunk látva munícióval az állami programként működő gyűlölködéshez. Szakadtak ránk a kormányzati reklámkampányok, amelyekben hol a migránsok ellen hergeltek minket, hol az unió, vagy – soros témaként – egy öreg amerikai ellen.
   Kiválóan lehetett szórakozni egy egyetem Magyarországról elmarásán éppúgy, mint a köztörvényes bűnözővé átlényegült macedon politikus huszáros módon hazánkba csenésén. A rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály vagy a közigazgatási bíróságok felállítását elrendelő törvény sokaknál csapta ki a biztosítékot, s bár az utóbbi a nagyobb ügy, az előbbi váltotta ki tüntetések sorát az év végére.
   Nem unatkoztunk 2018-ban és nem fogunk 2019-ben sem. Nem kevés szerencsével azt az évet is túlélhetjük. S ha továbbra sem jön hozzánk egyetlen menekült vagy migráns sem, attól mi még keményen gyűlölhetjük őket, vagyis lesz dolgunk bőven.
    Azt nem tudhatjuk előre, hogy mi, hogyan alakul, de ha 2019 végén megint írhatok egy cikket a múló esztendőről és ön, kedves olvasó el is olvassa, hát nyugtázhatjuk majd, hogy azt az évet is megúsztuk.
   Így legyen!

Három napig nem gyűlölni

Sokfelé gyenge volt az idei diótermés, több kórokozó is szemet vetett kedvenc gyümölcsünkre, ezzel is drágítva a karácsonyi diós bejgli költségeit, ráadásul az árusoknál legalább ezer forinttal drágult a karácsonyfának való fenyő ára méterenként.
   Túlnépesedése miatt az emberiség igen zaklatott, tele van feszültséggel, ellenségeskedéssel, háborúskodással, a szépen sokasodó szélsőséges gondolkodású országvezetők szájkaratéja pedig robbanásközeli helyzetet idéz elő a harmadik világégés felé rohanó világban. Idehaza a nép egy részének lett elege a mind izmosabbá váló autokráciából, az ezt tovább erősítő tisztességtelen törvényekből, ennek okán országszerte ezrek tüntettek a kormány ellen. Így vágtunk neki az idei karácsonynak.
   A karácsony a világ mintegy kétmilliárd hívő keresztényének legnagyobb ünnepe, amely a vallási tartalma ellenére már a nem, vagy csak a maguk módján hívők körében is a legszebb ünneppé nemesült. A zsidó hívők, vannak vagy 14 milliónyian világszerte (ellentétben a magyarok ötöde által egy felmérés során vélt 1,45 milliárddal), a zsidó karácsonynak is nevezett hanukát ünneplik decemberben, bár a mind gyakoribb vegyes vallású, vagy inkább vallás nélküli családokban már a karácsony vált hagyománnyá. Ez az ünnep a Föld jelenlegi lakossága közel egyharmadának komoly eseménye, még akkor is, ha más – értsd: iszlám – vallású agyament fanatikusok tömeggyilkosságokkal igyekeznek e szép alkalmat gyászba borítani.
   Sajnos nem volt ez másként idén sem, a radikális őrültek kihasználták azt, hogy a szeretet ünnepén az emberek megajándékozzák egymást és tömegesen keresik fel a karácsonyi vásárokat, még ha tartanak is a vérgőzös gyengeelméjűektől. Ez utóbbi emberszerűségek tette gyalázatosabb, mint egy mélyen iszlámhívő országban a ramadán alatt délben kiülni egy nyilvános helyre és sertéspecsenyét falatozni. Abból is világraszóló ribillió lenne, pedig az elkövető tette még csak emberéletet sem követelne, hacsak az övét nem számítjuk, mert azt ott aligha úszná meg élve. A radikálisok csak a maguk eszméjét, hitét fogadják el egyedül üdvözítőnek, a többiek számukra eltaposni való férgek.
   Tudom, ezek nem igazán karácsonyra való gondolatok, még ha a valóságot is tükrözik. Nem illenek ahhoz az eseményhez, amelynek során az év közben szerzett sebeinket is feledve bocsátunk meg ismerőseinknek, rokonainknak. Mert a legtöbb sebet pont azoktól kapjuk és azoknak adjuk általában, akiket a legjobban szeretünk. De oly nehéz az év 365 napjából háromra félretenni a lelkünkre kérgesedett gyűlöletet, félelmet, haragot és csak szeretni, kedvesnek lenni, pedig ez lenne a karácsony igazi célja és üzenete.
   Ha mégis képesek voltunk rá ezen a karácsonyon, már sokat tettünk magunkért és a világunkért.

Gumicsontjaink

Imádnak a fiatal kutyák játszani, elrohanni az eldobott labdáért, hogy aztán visszahozzák, a gazda meg újra és újra elhajítsa azt. A cseles gazda, amikor elfárad e játékban ad a kutyájának valamilyen rágcsálnivalót, egy gumicsontot, amivel az elvan egy jó darabig.
   Valahogy így van a néppel a magyar kormányzópárt, vagy működése okán nevezzük nevén, az állampárt is. Időnként feldob egy-egy ügyet, amelyre persze azonnal ráharap a társadalom politika iránt még fogékony része, a nem állampárti sajtó, és persze a külföld is, amelyet ki-ki politikai beállítottsága szerint a kormány ellenségének, illetve a nép megmaradt utolsó védelmezőjének tekint. Öntik ránk a migránsok nélküli migránsozást, az elmebeteg sorosozást, kapjuk a nemzeti konzultációk semmire sem jó kérdéseit és naponta mossák az agyunkat mindenféle badarsággal. Vagyis rendre kapjuk a gumicsontokat, amelyek örömteli, vagy dühödt rágása közben nem érünk rá odafigyelni arra, amit velünk tesznek. Bár a múlt héten lezajlott botrányos parlamenti ülésen elfogadott törvény, amellyel évi 400 órára emelték a túlmunka kereteit, sokaknál olyannyira kiverte a biztosítékot, hogy az országszerte tüntetésekbe torkollott, de ennek zaja mögött szép csöndben meghoztak egy még botrányosabb törvényt.
   Az állampárt humanoid szavazógépe a nagy zűrzavar közepette ugyanis csendben megszavazta a közigazgatási bíróságok felállítását. Kit érdekel ez, gondolhatná a túlmunkán aggódó munkavállaló, pedig nagyon is kellene, hogy érdekelje, mert neki is lehet olyan ügye, amelyben eddig a még úgy-ahogy független magyar bíróság tett igazságot. Ezentúl viszont már csak a most létrehozott közigazgatási bíróságoknál indíthat pert az, akinek vitája adódik az adóhivatallal, rendőrséggel vagy önkormányzattal. Az új közigazgatási bíróságok döntenek majd például adó-, építési, közbeszerzési és választási ügyekben, ahogy a tüntetésekről, sztrájkokról is. S hogy mennyire lesz független ez a bíróság, arról leginkább az árulkodik, hogy az állampárt igazságügyi minisztere felügyeli ezt az intézményt, ahogy arról is ő dönthet majd, hogy ki lehet bíró az új rendszerben. A hatalomnak politikailag kényes ügyek egységesen e szervezethez kerülnek, minden az államigazgatáshoz kapcsolódó kérdés is itt dől majd el.
   E botrányosra sikeredett parlamenti szavazáson, ahol az ellenzéki képviselők majd' kilenc hibernációban töltött év után felébredve ismét ellenzékként kezdtek viselkedni, számtalan jelentős törvényt szavaztak még meg az állampárti képviselők. Például az engedély nélkül épített kutak bejelentési kötelezettségének kétéves halasztását. S miután minden mindennel összefügg, addigra már a kúttulajdonosoknak az önkormányzatukkal támadt esetleges vitájukban is az új bíróság dönt majd.
   Nem kétséges, hogy kinek a javára.

Időutazás

A minap úgy döntöttem, hogy belevágok egy újabb hangoskönyv készítésébe. Nem új rögeszme ez nálam, novelláimból már négy ilyen hallgatható kötetet állítottam össze. Meggazdagodni ebből sem fogok, mert miután én is ingyen hallgatom mások hangoskönyveit, a sajátjaimat is bárki ingyenesen letöltheti, meghallgathatja. De most nem is ez a lényeg.
   Ahhoz, hogy felolvassam, majd a rögzített szöveget megvágjam, egységes szerkezetbe szerkesszem, először a felolvasandó anyagot kellett összeállítanom. Nekiláttam hát a Magyar Elektronikus Könyvtárban fellelhető könyveimből kiszemezgetni az elmúlt másfél évtizedben született jegyzeteim közül azokat, amelyek nem csak adott időszakokra, pillanatnyi történésekre igazak. Ennek során minden eddig leírt szövegemmel, véleményemmel szembesülnöm kellett, ahogy a már-már elfeledett eseményekkel is. Eleinte azt gondoltam, világunk olyannyira megváltozott, hogy aligha találok majd másfél órányi anyagot, de ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy derült ki, hogy az egy hangoskönyvből akár három is lehet. Meglepett, hogy bár voltak idejét múlt témák, viselkedésünk, tetteink alig változtak, legfeljebb rosszabbodtak.
   A válogatásnál igyekeztem az énrám amúgy sem jellemző direkt politizálást mellőzni. Amennyiben korábban politikai történésekkel kapcsolatos véleményemet leírtam, az sem annyira egy-egy politikusra, mint inkább a jellemző folyamatokra irányult. Meglepett ugyanakkor, hogy kivéve a most hatalmon lévő egyszemélyi vezetőt (és ez nem pozitív kivétel részemről), az elmúlt másfél évtizedben rendre a történelemben alig-alig nyomot hagyó emberek osztották az észt, tették azt, amit tesznek most is velünk, vagyis hülyítettek bennünket.
   A témák némelyike mára okafogyottá lett, ilyen például a munkanélküliség, hiszen ma éppen, hogy munkásnélküliség van, néhány az államigazgatással kapcsolatos korábbi meglátásom, mert e téren oly nagy volt a változás, hogy ma már egyik-másik írásomhoz magyarázat kellene a gyorsan homályosodó emlékezet miatt. Gyorsult az ügyintézés, digitalizálódott a bürokrácia, miközben sok területen még több szabály nehezíti az életünket, fokozódott a társadalom megosztottsága, az emberek mások iránti gyűlölete, de hát ez utóbbiról tudjuk, hogy ennek elérése sikeres kormánycél volt.
   Bátran beválogathattam a felolvasandó anyagaim közé a türelmetlenségről, pusztuló egészségügyről, romló oktatásról, szegénységről írt soraimat, ahogy a túlnépesedés, környezetszennyezés helyzete sem lett jobb. S ha nem lettem volna finnyás és nem éppen más irányt szabtam volna az általam összeállítandó hangoskönyv témakörének, tulajdonképpen a politikai tartalmak is befértek volna, pedig másfél évtized alatt voltak személyi változások.
   Bizonyára velem együtt sokan érzik úgy: nem elég.

Bepillantás

Pár év óta növekvő érdeklődéssel figyelem a világűrről érkező híreket, információkat, az űrtávcsöveknek, a tudománnyal is foglalkozó tévécsatornák remek sorozatainak köszönhetően egyre-másra teszek űrutazást a végtelenben és bár tudom, hogy a világűr kíméletlen, az ember számára halálos és kibírhatatlan, mégis sokszor tűnik a távoli jövő szempontjából biztatóbb helynek, mint a túlnépesedett, egymásra acsargó emberi lényekkel zsúfolt parányi Föld.
   Ennek az érdeklődésnek köszönhetően szívesen nézem a leendő Mars-utazásokkal kapcsolatos különféle dokumentumfilmeket, hallgatom a csillagászokat, tudósokat. Kiváló sorozat például az Utunk a vörös bolygóra című tudományos és ma még fantasztikus film, amely jelenlegi ismereteinkre, tudásunkra alapozva mutat be egy, akár két-három évtized múlva már lehetséges Mars-missziót. A filmben az asztronauták a Marson töltött kilenc esztendő során virágzó, jól működő kolóniává fejlesztették korai, kezdetleges telepüket. Igen ám, de a küldetést finanszírozó állami űrügynökség már nem képes egyedül fedezni az expedíció költségeit, így a magánszektor előtt is megnyílik az út a vörös bolygó felé és a történések ettől kezdve válnak ismerőssé. Hamarosan megérkeznek ugyanis egy profitorientált vállalkozás bányászai a Marsra, és ezzel új fejezet kezdődik a történetben. Tapasztalatból tudjuk, ahol a tudomány az egyéni, vagy üzleti érdekek szolgálatára kényszerül, ott csak a pénz szava hallatszik.
   Mindez persze ma még csak a fantázia terméke, és egyelőre jó úton haladunk afelé, hogy ha már túl sokan leszünk e sártekén, hát meghódítsunk, élhetővé tegyünk magunknak egy másik bolygót, elsőként a Marsot, benépesítsük fajunkkal a Naprendszert, majd a messzi jövőben még távolabbi galaxisok bolygóit. Egyelőre képviselőink, a mars-autók térképezik fel mindazt, ami ránk vár. Sok más a vörös bolygóhoz küldött alkalmatosság mellett a Sojourner (Jövevény), Pathfinder (Úttörő), Curiosity (Kíváncsiság), Spirit (Szellem), Opportunity (Lehetőség) és pár napja pedig már az InSight (Bepillantás) készíti elő nekünk a terepet.
   Ha a nagyhatalmak addig eltekintenek a harmadik és egyben nagyon sokáig utolsó világháború lejátszásától, amely felé pedig öles léptekkel rohan a világ, talán még a mai hatvanasok is megélik az első ember Marsra lépését. Ettől persze a mi létünk és gyermekeink élete még nem fog gyökeresen megváltozni, nem úgy, mint a Föld klímájának tönkretételétől, a pár évtized múlva már akár tízmilliárd ember képezte földi zsúfoltságtól és még milliónyi mástól, amelyekkel az emberiség képes rontani saját sorsán.
   Eszközeink már ott vannak a Marson, az általuk küldött képek káprázatos látványt jelentenek számunkra, és miközben csodáljuk azokat, hinni akarjuk, hogy e történet végre a megszokottól eltérő lesz.

A hírolvasó

Egykor a tévébemondók szinte családtagok voltak, olyan emberek, akiket többnyire csak keresztnevükön emlegettek a nézők, lesték minden szavukat és el is hitték, amit mondtak. Pár évtized után aztán kezdtek kikopni a bemondók a tévéműsorokból és állandó képernyősökként, egy-egy műsor arcaként már csak a híradók hírolvasói, vagy a beszélgetős műsorok moderátorai, vagyis műsorvezetői maradtak meg, de ezek más műfajok.
   A mesterséges intelligencia révén most már olyan hírolvasó is van, „aki” szimpatikus arcvonásaival, hangjával, gesztusaival, tökéletesen bakimentes beszédével tájékoztat bennünket a világ dolgairól és még az álhíreket is igen hihetővé teszi, ha éppen alkotóinak erre van szükségük. A hírolvasó ugyanis látszólagos, azaz bár látja a néző, ő még sincs a stúdióban, csak egy program jeleníti meg a tévézők szemei előtt. S hogy nem a távoli jövőről beszélek, a Hszinhua kínai állami hírügynökségnél már be is mutatkozott a robot hírolvasó. Bemutatkozásakor elmondta, hogy folyamatosan fejleszti magát és nem csak 24 órában, hanem az év 365 napján lesz a nézők társa. Egyelőre csak egyetlen virtuális bemondóról van szó, de ne legyen kétségünk afelől, hogy rövid időn belül a sohasem fáradó, hibázó és gondolkodó hírolvasó robot a mindennapjaink részévé válik majd.
   Bevallom, hogy miután egykori tévésként majd’ negyed évszázadon keresztül lehettem jelen heti rendszerességgel a képernyőn és vezethettem végig műsorvezetőként egy-egy téma mentén beszélgetőpartnereimet az általam elgondolt célig, nagyon is taszít ez az új megoldás. Mert ma még csak a híreket olvassa fel a robot, de utána már a stúdióbeszélgetések is a mesterséges intelligenciák közöttivé válnak, ha lesznek egyáltalán, legvégül pedig élő emberként a tévében legfeljebb csak az intelligens robotoknak utasításokat adó programozók maradnak, amíg a robotok onnan is ki nem szorítják őket. A robot hírolvasók, műsorvezetők után ugyanis következnek majd az robot szerkesztők, vezetők, végül a vezérigazgató személye is feleslegessé válik, hiszen az érző, gondolkodó, ügyeskedő, törtető, karrierista élő személyek helyét elfoglaló mesterséges intelligencia sohasem kér fizetést, honoráriumot, részesedést, nem lesznek nehezen tűrhető allűrjei, nem kap idegrohamot, nem fog hisztériázni és követelőzni.
   A mesterséges intelligencia életünk mind több területén veszi át tőlünk a feladatunkat, lép a helyünkbe. Nem kellenek majd gyári munkások, szakácsok, felszolgálók, óvónők, tanárok, orvosok, nővérek és főleg politikusok hiszen ott lesznek az intelligens robotok. Végül már majd emberek sem kellenek a mesterségesen intelligens világba.
   Ha pedig a robotoknak több eszük lesz, mint nekünk, embereknek van, végre békés hely is lehet a Föld.

A gátló

Azt mindennap tapasztalhatjuk (már, ha észrevesszük), hogy milyen károkat képes okozni egy-egy hitelesnek tűnő információ és mennyire nehéz kiirtania azt a köztudatból, bármennyi cáfolat után is. De mi van, ha a hír egy ellenőrizhetően hiteles forrásból származik? Nos akkor is okozhat súlyos károkat.
   Ez történik napjainkban annak a hírnek nyomán, amely szerint a hatásos vérnyomáscsökkentők közül az ACE-gátlók 14%-kal jobban növelik a tüdőrák kockázatát, mint az angiotenzin receptor blokkolók, az ARB-k. Joggal teheti fel a kérdést az orvoslásban nemigen jártas polgár, hogy az a vérnyomáscsökkentő gyógyszer, amelyet háziorvosa sok évvel ezelőtt felírt neki, és amelyet ő napi rendszerességgel azóta is szed, nagyobb valószínűséggel vezeti egy alig gyógyítható betegség felé, mintha nem szedne semmit? Igaz, akkor meg a magas vérnyomás okozhatná a vesztét.
   A hír futótűzként terjed és mind többen fordulnak aggódva a háziorvosukhoz a kérdéssel, hogy akkor most mi lesz velük és mit kellene inkább szedniük? Vannak orvosok, akik bűncselekményként értékelik a hír terjesztését, mert nem tapasztalták praxisukban, hogy valaki a vérnyomáscsökkentő szedése következtében lett volna tüdőrákos. Igaz, az összefüggés még csak fel sem merült eddig a köreikben.
   Az egész riadalom azzal kezdődött, hogy az egyik egészségügyi szakportál közzétette annak a kutatásnak az eredményét – és amit számtalan hazai hírportál, újság is átvett – amely szerint az ACE-gátlók rövid idejű használata igen hatásos a magasvérnyomás-betegség kezelésére, azonban hosszú használat mellett megnövekedhet a daganatos betegségek gyakorisága. Az angliai kutatásban közel egymillió nagy-britanniai beteg adatait elemezve speciálisan a tüdőrák gyakoriságára gyakorolt hatást vizsgálták. Az adataik megdöbbentőek, mert a kutatásból kiderült, hogy az ilyen hatású gyógyszerek következményeként öt év rendszeres szedés után 22, míg tíz év után már 31 százalékkal nő a tüdőrák kockázata. Azt azért tegyük hozzá, hogy a kutatók tanulmányhoz írt közleménye szerint is hosszabb megfigyelésre lesz szükség a következtetések levonása érdekében, ráadásul a kutatók sem javasolják, hogy e szereket kivonják a forgalomból, mert amúgy kiváló vérnyomáscsökkentők.
   Miután világszerte milliók szednek angiotenzin-konvertáló enzimet gátló hatóanyagot (ACE-gátlók) tartalmazó vérnyomáscsökkentőket, most nagy az ijedtség, vannak, akik a hírek hatására már érzik is magukon a tüdőrák jeleit, és az azonnali gyógyszerváltás igényével keresik fel orvosukat.
   A laikus, vagyis gyógyászai ismeretekkel csak átlagos szinten rendelkező ember most retteg, amikor beveszi napi piruláját és abban reménykedik, hogy hamarosan egy másik kutatócsoport mindennek ellenkezőjét bizonyítja majd be.
   Bonyolult világban élünk.

Az új igazság

Éppen csak túl vagyunk az Egyesült Államok kongresszusi választásain, amely a hatalmon lévő elnök pártjának részbeni vereségével végződött. Ez azért érdekelhet, érinthet bennünket, mert a világ mára az informatikának, a mindent behálózó globális kereskedelemnek, pénzügyeknek, gyors járműveknek köszönhetően parányivá zsugorodott, így ha egy vezető hatalom első embere este túleszi magát és emiatt csuklik egyet, a világ kormányai, tőzsdéi, valutái azonnal idegesen reagálnak rá, mégpedig többnyire úgy, hogy abból a többségnek csak baja származik.
   A két évvel ezelőtti amerikai elnökválasztáskor derült fény mindarra, ami addig többnyire csak a beavatottak előtt volt világos, mégpedig, hogy miféle eszközökkel manipulálják a választok tömegeit. A félre-, vagyis a valami, valaki ellen „tájékoztatás” eszközei a fake news, az álhírek és az erre létrejött álhírgyárak hamis, bár igaznak tűnő híreinek áradata, amelyet ki sem lehet kerülni, hiszen a világ vezető hatalmai, mint az USA, Oroszország, vagy Kína éppúgy élnek vele, ahogy Magyarország kormánya is. A tömegpropaganda oly mélyen mossa át a köztudatot, hogy felkészült, nagy tudású gondolkodó legyen az, aki ezen felül tud emelkedni és valóban látja az igazságot.
   Az álhírgyártás mára nagyüzemi termeléssé, sokfelé állami irányítású eszközzé vált az éppen hatalmon lévők uralmának bebetonozása, ellenfeleik lejáratása, teljes ellehetetlenítése érdekében. Ha csak a hazai helyzetet nézzük, érdemes végiggondolni hány „köz”-nek mondott médium, adóforintjainkból, vagyis közpénzen táplált újság, tévé, rádió, hírportál, óriásplakát ontja a kormánypropagandát és máris rájövünk, hogy az igazság igencsak viszonylagos. Napjainkban az az igazság – és nem csak nálunk – amit a legerősebb álhírgyártó állít, amely a legtöbbekhez eljut és amelyet a legtöbben el is hisznek.
   A fake news után megjelent egy új fogalom, sőt technika, a deepfake is. Ez a kifejezés azt takarja, hogy a megfelelő technológiával és némi informatikai tudással bárkinek bármilyen videóra, hanghordozóra rögzített mondatából vagy cselekedetéből szinte tökéletes bizonyíték gyártható ellene a ránézve terhelő (bár a valóságban meg sem történt) tetteiről és ez azt jelenti, hogy a világ végleg elvesztette a bizonyosságot az igazság és a hazugság között. A mesterséges intelligencia segítségével, a kép- és videomanipulációs eljárásokkal létrehozott deepfake-ek igen erősen növelhetik az álhírkampányok hatékonyságát. Mára az lett az igazság, amit el akarnak hitetni velünk, és amit beállítottságunk, vagy éppen lelki békénk okán hinni is akarunk.
   Amennyiben viszont nem akarunk végképp áldozattá válni, itt az ideje, hogy ha óriásplakátokról, tévéreklámokból, közösségi portálokról ránk üvölt az „igazság”, azonnal kezdjünk el kételkedni.

Szem előtt

1993-ban, a budapesti Váci utcában felszerelt első térfigyelő kamerák hírére sokan háborodtak fel, milyen jogon jönnek ahhoz emberek, intézmények, szervezetek, vagy maga az állam, hogy megfigyelje a szabad állampolgárokat. Akkortájt még igen sokan hittünk abban, hogy Magyarország demokratikus útra lépett, ahol jogbiztonság van, a polgároknak pedig jogaik vannak.
   Azt hihetnénk, hogy a köztéri kamerás megfigyelés viszonylag új módja a helytelen tettek, nemkívánatos emberek kiszűrésének, pedig ahogy az interneten olvasható, a fellelhető írásos dokumentumok szerint biztonsági kamerákat, pontosabban eleinte fényképezőgépeket már 1913-ban használtak a londoni Holloway börtönben a rabok megfigyelésére, míg az első valódi zárt láncú kamerarendszert 1942-ben a németországi Peenemündében szerelték fel katonai célokra.
   Az emberiség ezt követően rohamléptekkel haladt a megfigyelések, a megfigyelők megfigyelése és a megfigyelt megfigyelők megfigyelőinek megfigyelésének útján. Mára jószerével bárki bárkit kileshet, róla mindent megtudhat, amely nemes tevékenységhez kiváló lehetőségeket adnak a könnyen beszerezhető kémeszközök, vagy a közösségi portálok.
   A kezdeti ellenszenv után megszoktuk, hogy – George Orwell 1984 című, mindinkább aktuális regényének megfelelően – közterületi kameráival figyel bennünket a Nagy Testvér. S hogy ki a Nagy Testvér? Azzá lehetnek a titkosszolgálatok, a közlekedési vállalatok, bankok stábjai, vagyis bármelyik szervezet, amelynek e tevékenység a hatályos jogszabályok alapján engedélyezett. Vagy a szomszédunk, a munkahelyi vezetőnk, esetleg egy eltökélt kukkoló, bár nekik erre biztosan nincs engedélyéjük, de ez mit sem számít.
   Az írmagnak egyelőre meghagyott nem kormánytámogató napilap információja szerint a belügyminiszter pár napja nyújtott be egy törvényjavaslatot, amelynek elfogadása esetén a mindenfelé működő kamerák egyetlen rendszerré állnak össze, először Budapesten, majd országosan. Vagyis lesz egy nagy központi tárhely, ahová fel kell tölteni a közterület-felügyeletek, a BKK járművek és közutak, a rendőrség, a Magyar Közút és a bankok biztonsági kameráinak felvételeit.
   Engem sohasem zavartak a térfigyelő kamerák szemei, tudniillik nem volt szándékomban jogsértést, bűncselekményt elkövetni. Nyilvánvaló, hogy védettséget jelentenek a bűnözők ellen, akik nagyon is jól tudják, hogy a kamerák gyorsan lebuktathatják őket és emellett a tervezet szerint 30 napig megőrzendő felvételek számos vitás ügyben, például balesetek után segíthetnek majd helyes döntést hozni, vagyis jónak tartom ezt a törvényjavaslatot.
   Úgy gondolom, ha jól viselkedünk, a Mindent Látó Szem, vagyis a Nagy Testvér elégedett lesz majd velünk.

A megoldás

A falvakban kevésbé ismerik a hajléktalanok látványát, a fővárosban, vidéki nagyvárosokban élők ugyanakkor számtalanszor láthatják, amint ápolatlan, láthatóan leromlott egészségű emberek ülnek, alszanak valamelyik aluljáróban, kapualjban, enyhébb időben a parkok padjain. A valóban nem szép látványukat nehéz megszokni, bár hozzátartoznak a nagyvárosokhoz, mint a zsúfoltság vagy a tömeg.
   Bizonyára sokan fogadták örömmel a minap életbe lépett törvényt, miszerint aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el, akit pedig 90 napon belül három alkalommal is figyelmeztetnek erre, azzal szemben az újabb elkövetéskor a hatóságok szabálysértési eljárást indítanak.
   Meg is kezdődött azonnal a közterületek megtisztítása, sokak örömére el is tűntek a hajléktalanok ezekről a helyekről, hiszen valóban csúf, sőt félelmet keltő látvány, amint emberek sokasága alszik leterített újságokon, koszos, kukából kiemelt paplanba, plédbe takarózva, vagy üldögél maga elé nézve.
   A hajléktalanszállásokon a betérő hajlék nélkülinek sokakkal kell egy szobában aludnia, ahol magát, a számára fontos tárgyait sem tudja megóvni a basáskodó vagy tolvaj sorstársaktól. Éppen ezért a legtöbben nem hajlandóak bemenni ezekbe az intézményekbe, mert a körülmények elfogadhatatlanok számukra és inkább elbújnak az igazoltató rendőrök elől, mielőtt azok a harmadik figyelmeztetés után ingóságaikat elkobozva bíróság elé állítanák őket. Így aztán a segítők sem találják meg őket, és a fagyok közeledtével akár a halálos ítélettel is lehet mindez egyenlő.
   Vessenek meg érte, én sem kedvelem a hajléktalanok látványát a közterületeken. Persze nem azokról beszélek, akik csendesen üldögélnek a melengető napsütésben egy padon, vagy békésen sétálnak az utcán, sokkal inkább a pályaudvarokon, aluljárókban, kapualjakban élőkre gondolok, de mindez soha nem vinne arra, hogy elítélésüket kívánjam. Úgy vélem, hogy tehetős országunknak, amelyik képes számolatlanul szórni a pénzt profi labdarúgásra, stadionokra, miniszterelnöki rezidenciára, agymosó gyűlöletkampányra és még ezernyi hasonlóan fontos ügyre, kutyakötelessége az adófizetők forintjaiból emberséges környezetet teremteni azoknak, akik így vagy úgy, de erre a sorsra jutottak.
   A japánok kifejlesztették a kapszulahotelt, ahol parányi, de zárható, meleget, védelmet és kényelmet nyújtó, könnyen tisztán tartható egyszemélyes alvó- és pihenőhelyet kaphatnak a kispénzű turisták, és amely igen kiváló lehetne a magyar hajléktalanoknak is. A tisztálkodó helyiségeket, mosodát, étkezdét, orvosi szobát, nappali melegedőt tartalmazó épületek néhány gyűlölet-, vagy önfényező kampány árából simán megépíthetők, fenntarthatók lennének.
   De megértem: büntetni egyszerűbb.