Oldalletöltések száma: 9230056
2019. június 20. csütörtök 15:22,
Rafael napja van.

Felülbírált tudomány

Csak egy kis nátha, ez ellen nem kell védőoltás – legyintett ismerősöm, miközben fuldokolva a köhögéstől jelezte, hogy mindez semmiség, láza sincs, legfeljebb hőemelkedése, meg az orra folyik, és fájnak az ízületei, és bár lehet, hogy ez mégiscsak egy kezdődő influenza, de azért bemegy dolgozni, mert ugyan ki végezné el a dolgát, ha ő ágynak esne.
   Szerencsések vagyunk mert olyan korban élünk, amikor egy-egy betegségben már nem kell feltétlenül meghalnunk, hiszen a modern orvostudomány, a korszerű gyógyszerek kihúznak bennünket a bajból. Korábban számtalan betegség követelte tíz- és százezrek életét, köztük például az influenza, ahogy a kiütéses tífusz, a morbus hungaricus (magyar betegség) is számolatlanul szedte áldozatait. A későbbiekben egyébként a gümőkórra, vagyis a tuberkulózisra is e cseppet sem hízelgő elnevezést használták a szakemberek. Szerencsére ma már védőoltásokkal nagyon sok betegséget meg is előzhetünk, ha éppen nem vagyunk védőoltás-ellenesek.
   Az oltásellenességet a jelenlegi esztendő tíz legnagyobb közegészségügyi fenyegetése közé sorolta az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO. Meglepő lehet, de a jelenség főleg a fejlett, nyugati világban hódít, például Olaszországban, vagy Kaliforniában, ahol újra járványt okoztak egykor már leküzdöttnek hitt betegségek.
   A kanyaróról is azt hittük, hogy az orvostudomány a történelem lapjaira száműzte, miközben egy ideje például a velünk szomszédos Romániában vagy Ukrajnában is újra terjed és ebben közrejátszik a növekvő oltásellenesség. 2001 óta Amerikában is megnégyszereződött a beoltatlan csecsemők száma, miközben Ausztráliában már 40 000 beoltatlan gyereket tartanak nyilván.
   Az oltásellenesség állítólag attól vált népszerűvé, hogy egy azóta sokszor cáfolt, majd visszavont, megsemmisített tanulmányban egy, az orvoslástól időközben eltiltott „orvos” a kutatás adatait meghamisítva állította: a kötelező védőoltások okozhatják az autizmust. De szép számmal vannak, akik vallásuk előírásaira hivatkozva utasítják el a védőoltásokat azzal, hogy minden Isten akaratából történik, ha gyerekük egy gyógyítható kórban meghal, akkor az, ha őket viszi el egy nyavalya, hát az. Ez is egy felfogás, a baj ezzel csak annyi, hogy betegségükkel akár egy járvány elindítói is lehetnek, hiszen másokat is megfertőzhetnek. Ilyenkor merül fel a kérdés: hivatkozhat-e egy ember a saját jogaira, ha ezzel sokak életét veszélyezteti?
   Büszkék lehetünk arra, hogy Magyarországon az átoltottság aránya a gyerekeknél csaknem százszázalékos. Ez igen örvendetes, de egy pillanatra sem feledhetjük, az emberi butaság is ölthet járványos méreteket.

Gének

Alapvetően minden szülő azt akarja, hogy gyermeke jobban éljen, többre vigye, mint ő, vagyis a szülő mindig jót akar a gyerekének – kivéve a részeges, agresszív apákat, a felelőtlen anyákat, a bántalmazó pszichopatákat és társaikat – és igyekszik is legjobb tudása szerint tenni szülői dolgát.
   Aztán egyszer csak jön egy szakember és alapjaiban kérdőjelezi meg a szülői erőfeszítéseket. Az amerikai klinikai pszichiáter Robert Plomin szerint ugyanis azt, „hogy mi lesz a gyerekeikből, a szülők nem nagyon tudják mással befolyásolni, mint hogy milyen géneket örökítenek rájuk”. Vagyis nem kevesebbet állít szakkönyvében a szakember, mint azt, hogy csak a génjeinktől függ, kik vagyunk.
   Főiskolás koromban megfogott a filozófia, el is olvastam néhány szakkönyvet, amelyekből megismerhettem a különböző korok elméleteit arról, hogy mivé válhat egy ember. A tanok sorában az eleve elrendeltetés elve sokáig meghatározó volt, ez a Bibliához vezethető vissza és amely szerint Isten akaratából eleve elrendeltetett minden ember sorsa és ezen semmi sem változtathat. Számomra ugyanakkor sokkal szimpatikusabb volt például a nevelés, oktatás mindenhatóságába vetett elképzelés. Aztán pályafutásom során találkoztam olyan fiatalokkal, akikről úgy pergett le a nevelés, mint vízhatlan anyagról a vízcsepp, vagyis megértettem, hogy a nevelés, oktatás sem mindenható. Ma már úgy tartom, hogy életünket, egészségünket, élettartamunkat, képességeinket, valamihez tehetségünket alapvetően az határozza meg, hogy felmenőinktől milyen géneket örököltünk.
   Az örökölt gének adta lehetőségünket formálhatjuk aztán tovább. Élhetünk egészségesen, vagy égethetjük két végén életünk gyertyáját, ezzel nyerhetünk, vagy veszíthetünk néhány évet, de többnyire alapvetően nem nagyon befolyásolhatjuk, mennyi lesz földi létünk hossza. Ha művészi tehetséget örökített át valamelyik ősünk, lehetünk igazi művészek, vagy még műkedvelők sem, ez már valamelyest rajtunk és szerencsénken múlik. Eljutottam hát annak megértéséhez, amit manapság általában elfogadnak a szakemberek is, hogy az emberek viselkedését, sikerességét a szüleiktől örökölt génállományuk, illetve oktatásuk, nevelésük nagyjából fele-fele arányban határoz meg.
   A gének mellett a legtöbbet az alakít egy emberen, hogy milyen korba, melyik országba, milyen társadalmi viszonyok közé született, miféle szerencsés, vagy balszerencsés természeti, társadalmi események sodrába kerül. A pszichiáter a könyvében úgy véli, hamarosan genetikai vizsgálattal lehet majd eldönteni, ki alkalmasabb valamilyen állásra. Ez a gondolkodás ugyanakkor – hasonlóan az emberek klónozásához, vagy génmódosításához – már igen messzire visz bennünket.
   És nem is tűnik túl szép jövőnek.

Ártó hatalmak

Pontosan 2018. december 31-én, 22 óra 33 perckor lett végleg elegem a petárdázásból. Éppen akkor tudatosodott bennem, hogy szálkás szőrű tacskónk abban az évben már aligha fogja elvégezni kis-, vagy nagydolgát. A kutya ugyanis, sok tapasztalattal a háta mögött, a közelgő világvége nyilvánvaló bizonyítékaként élte meg a számára szinte kibírhatatlan erejű robbanásokat. Ennek hatására képtelen volt elvégezni folyó ügyét, ellenben mit sem törődve azzal, hogy a póráz másik végén ott lógok én is, iszkolt haza, valamelyik biztonságot nyújtó bútor vagy takaró alá.
   A jelzett időpontig ezt a produkciót éppen harmadszor végeztük el, nem úgy, mint ő a kisdolgát, amelyre mindenféle rimánkodásom, nyugtató simogatásom mellett sem volt hajlandó. Nem ragozom tovább, rendes kutyaként nem végezte dolgát éjjel a szőnyegre, de a sürgető szükség ellenére is csak másnap reggel volt hajlandó első ízben kidugni orrát a szabadba, hogy végre túlessen a máskor oly rutinszerű akción.
   Miközben a világ sok fejlett országában egyetlen durranás hangjára is páni menekülési kényszer vesz erőt az embereken, vagy a kevésbé szerencsés tájakon a valóságos fegyverek zaja rémiszti halálra az élni vágyókat, szilveszter táján mi magunk idézünk fel – igen nagy szerencsénkre egyelőre csak hang- és fényhatásban – a háborús jelenségeket. Tudom, gyengeségemre vall, hogy még szórakozásból sem durrogtatok petárdákkal, sőt epekedve várom minden újévkor, hogy végre elfogyjon a különféle robbanó eszközökkel szórakozó embertársaim muníciója. Felesleges ábránd, mert sok honfitársam költi ilyenkor jövedelme jelentős részét pirotechnikai kellékek beszerzésére.
   Tudjuk, hogy a szilveszteri zajkeltés ősi szokás, amely a néphit szerint távol tartja a gonosz, ártó hatalmakat az új évtől, de a rosszat egy szép tűzijátékkal, trombitálással, kerepeléssel, vagy az évváltást követő párperces durrogtatással is elűzhetnénk. Ezzel szemben már előző nap délutánjától rémisztget a pirotechnika országszerte. Nem véletlen, hogy számtalan világgá rohant kutyát és macskát vár haza még most is a gazdája.
   A német környezetvédelmi hatóság adatai szerint tűzijátékokkal szilveszter éjjelén csak náluk 5000 tonna finom por jutott a levegőbe és Magyarországon is jelentősen növekszik a légszennyezettség ilyenkor, ez pedig akár súlyos betegséget is okozhat az arra hajlamos embereknél. A leszakadt ujjakról, sérült szemekről, a természetet szennyező petárdák, rakéták, golyóbombák és társaik maradványainak tonnáiról még nem is szóltunk.
   Tudom, hogy emberek tízezrei várják évente, hogy végre durrogtathassanak szilveszter táján, de talán itt lenne az ideje e túlburjánzott szórakozás újragondolásának.
   Annál is inkább, mert csaphatunk mi akármekkora zajt is, az ártó hatalmak örökre velünk maradnak.

Évtemető

Nincs nekem bajom 2018-cal, akár még jó évnek is mondhatom, hiszen úgy értem a hetvenedik születésnapomhoz, hogy életben maradtam, ráadásul csak három temetésre kellett év közben mennem és közülük is csak ketten voltak nálam fiatalabbak. Meg aztán nem is haltam éhen a nyugdíjamból, erről meg pártunk és kormányunk gondoskodott igen nagyvonalúan, hiszen 3 százalékkal is megemelte a nyugellátás összegét, vagyis akár ezrekkel is többől dőzsölhettem nyugállományú társaimmal együtt.
   Csupa derűvel gondolok vissza az elmúlt esztendőre mert izgalmas év volt, az már biztos, volt benne móka és kacagás igen szép számmal. Minderről persze hogy a politika gondoskodott, mert ha politikusaink nem tennék a dolgukat oly lelkiismeretesen, ahogy teszik, aligha sztrájkoltak volna már januárban az önkormányzati dolgozók.
   Nem sokkal később már heteken át a miniszterelnök vejétől származó utcai vakoskodás, vagyis a cége által felszerelt „világító” testek gagyisága, és az azért bezsebelt vastag uniós támogatás borzolta a közkedélyt. Egyes akadékoskodóknak az sem tetszett, hogy soha nem látott mértékben gazdagodtak közpénzen néhányan, akiknek az Isten észt adott ehhez és mellé az egyszemélyi vezető barátságát.
   Fel sem sorolható mindaz a vidámság, amelyben osztályrészünk volt 2018-ban, bár a parlamenti választás azért mégiscsak kiemelkedik a sorból. Sokan vélték úgy, hogy most aztán tényleg vége a regnáló rezsimnek, én is megkaptam a különféle fórumokon a magamét egy cikkem miatt, amelyben azt boncolgattam, hogy erre azért még vagy két évtizedet várni kell. Mint kiderült, vélhetően nem tévedtem.
   Jó volt aztán a múló esztendőben az is, hogy még megosztottabbakká váltunk, de legalább bőven el voltunk látva munícióval az állami programként működő gyűlölködéshez. Szakadtak ránk a kormányzati reklámkampányok, amelyekben hol a migránsok ellen hergeltek minket, hol az unió, vagy – soros témaként – egy öreg amerikai ellen.
   Kiválóan lehetett szórakozni egy egyetem Magyarországról elmarásán éppúgy, mint a köztörvényes bűnözővé átlényegült macedon politikus huszáros módon hazánkba csenésén. A rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály vagy a közigazgatási bíróságok felállítását elrendelő törvény sokaknál csapta ki a biztosítékot, s bár az utóbbi a nagyobb ügy, az előbbi váltotta ki tüntetések sorát az év végére.
   Nem unatkoztunk 2018-ban és nem fogunk 2019-ben sem. Nem kevés szerencsével azt az évet is túlélhetjük. S ha továbbra sem jön hozzánk egyetlen menekült vagy migráns sem, attól mi még keményen gyűlölhetjük őket, vagyis lesz dolgunk bőven.
    Azt nem tudhatjuk előre, hogy mi, hogyan alakul, de ha 2019 végén megint írhatok egy cikket a múló esztendőről és ön, kedves olvasó el is olvassa, hát nyugtázhatjuk majd, hogy azt az évet is megúsztuk.
   Így legyen!

Három napig nem gyűlölni

Sokfelé gyenge volt az idei diótermés, több kórokozó is szemet vetett kedvenc gyümölcsünkre, ezzel is drágítva a karácsonyi diós bejgli költségeit, ráadásul az árusoknál legalább ezer forinttal drágult a karácsonyfának való fenyő ára méterenként.
   Túlnépesedése miatt az emberiség igen zaklatott, tele van feszültséggel, ellenségeskedéssel, háborúskodással, a szépen sokasodó szélsőséges gondolkodású országvezetők szájkaratéja pedig robbanásközeli helyzetet idéz elő a harmadik világégés felé rohanó világban. Idehaza a nép egy részének lett elege a mind izmosabbá váló autokráciából, az ezt tovább erősítő tisztességtelen törvényekből, ennek okán országszerte ezrek tüntettek a kormány ellen. Így vágtunk neki az idei karácsonynak.
   A karácsony a világ mintegy kétmilliárd hívő keresztényének legnagyobb ünnepe, amely a vallási tartalma ellenére már a nem, vagy csak a maguk módján hívők körében is a legszebb ünneppé nemesült. A zsidó hívők, vannak vagy 14 milliónyian világszerte (ellentétben a magyarok ötöde által egy felmérés során vélt 1,45 milliárddal), a zsidó karácsonynak is nevezett hanukát ünneplik decemberben, bár a mind gyakoribb vegyes vallású, vagy inkább vallás nélküli családokban már a karácsony vált hagyománnyá. Ez az ünnep a Föld jelenlegi lakossága közel egyharmadának komoly eseménye, még akkor is, ha más – értsd: iszlám – vallású agyament fanatikusok tömeggyilkosságokkal igyekeznek e szép alkalmat gyászba borítani.
   Sajnos nem volt ez másként idén sem, a radikális őrültek kihasználták azt, hogy a szeretet ünnepén az emberek megajándékozzák egymást és tömegesen keresik fel a karácsonyi vásárokat, még ha tartanak is a vérgőzös gyengeelméjűektől. Ez utóbbi emberszerűségek tette gyalázatosabb, mint egy mélyen iszlámhívő országban a ramadán alatt délben kiülni egy nyilvános helyre és sertéspecsenyét falatozni. Abból is világraszóló ribillió lenne, pedig az elkövető tette még csak emberéletet sem követelne, hacsak az övét nem számítjuk, mert azt ott aligha úszná meg élve. A radikálisok csak a maguk eszméjét, hitét fogadják el egyedül üdvözítőnek, a többiek számukra eltaposni való férgek.
   Tudom, ezek nem igazán karácsonyra való gondolatok, még ha a valóságot is tükrözik. Nem illenek ahhoz az eseményhez, amelynek során az év közben szerzett sebeinket is feledve bocsátunk meg ismerőseinknek, rokonainknak. Mert a legtöbb sebet pont azoktól kapjuk és azoknak adjuk általában, akiket a legjobban szeretünk. De oly nehéz az év 365 napjából háromra félretenni a lelkünkre kérgesedett gyűlöletet, félelmet, haragot és csak szeretni, kedvesnek lenni, pedig ez lenne a karácsony igazi célja és üzenete.
   Ha mégis képesek voltunk rá ezen a karácsonyon, már sokat tettünk magunkért és a világunkért.

Gumicsontjaink

Imádnak a fiatal kutyák játszani, elrohanni az eldobott labdáért, hogy aztán visszahozzák, a gazda meg újra és újra elhajítsa azt. A cseles gazda, amikor elfárad e játékban ad a kutyájának valamilyen rágcsálnivalót, egy gumicsontot, amivel az elvan egy jó darabig.
   Valahogy így van a néppel a magyar kormányzópárt, vagy működése okán nevezzük nevén, az állampárt is. Időnként feldob egy-egy ügyet, amelyre persze azonnal ráharap a társadalom politika iránt még fogékony része, a nem állampárti sajtó, és persze a külföld is, amelyet ki-ki politikai beállítottsága szerint a kormány ellenségének, illetve a nép megmaradt utolsó védelmezőjének tekint. Öntik ránk a migránsok nélküli migránsozást, az elmebeteg sorosozást, kapjuk a nemzeti konzultációk semmire sem jó kérdéseit és naponta mossák az agyunkat mindenféle badarsággal. Vagyis rendre kapjuk a gumicsontokat, amelyek örömteli, vagy dühödt rágása közben nem érünk rá odafigyelni arra, amit velünk tesznek. Bár a múlt héten lezajlott botrányos parlamenti ülésen elfogadott törvény, amellyel évi 400 órára emelték a túlmunka kereteit, sokaknál olyannyira kiverte a biztosítékot, hogy az országszerte tüntetésekbe torkollott, de ennek zaja mögött szép csöndben meghoztak egy még botrányosabb törvényt.
   Az állampárt humanoid szavazógépe a nagy zűrzavar közepette ugyanis csendben megszavazta a közigazgatási bíróságok felállítását. Kit érdekel ez, gondolhatná a túlmunkán aggódó munkavállaló, pedig nagyon is kellene, hogy érdekelje, mert neki is lehet olyan ügye, amelyben eddig a még úgy-ahogy független magyar bíróság tett igazságot. Ezentúl viszont már csak a most létrehozott közigazgatási bíróságoknál indíthat pert az, akinek vitája adódik az adóhivatallal, rendőrséggel vagy önkormányzattal. Az új közigazgatási bíróságok döntenek majd például adó-, építési, közbeszerzési és választási ügyekben, ahogy a tüntetésekről, sztrájkokról is. S hogy mennyire lesz független ez a bíróság, arról leginkább az árulkodik, hogy az állampárt igazságügyi minisztere felügyeli ezt az intézményt, ahogy arról is ő dönthet majd, hogy ki lehet bíró az új rendszerben. A hatalomnak politikailag kényes ügyek egységesen e szervezethez kerülnek, minden az államigazgatáshoz kapcsolódó kérdés is itt dől majd el.
   E botrányosra sikeredett parlamenti szavazáson, ahol az ellenzéki képviselők majd' kilenc hibernációban töltött év után felébredve ismét ellenzékként kezdtek viselkedni, számtalan jelentős törvényt szavaztak még meg az állampárti képviselők. Például az engedély nélkül épített kutak bejelentési kötelezettségének kétéves halasztását. S miután minden mindennel összefügg, addigra már a kúttulajdonosoknak az önkormányzatukkal támadt esetleges vitájukban is az új bíróság dönt majd.
   Nem kétséges, hogy kinek a javára.

Időutazás

A minap úgy döntöttem, hogy belevágok egy újabb hangoskönyv készítésébe. Nem új rögeszme ez nálam, novelláimból már négy ilyen hallgatható kötetet állítottam össze. Meggazdagodni ebből sem fogok, mert miután én is ingyen hallgatom mások hangoskönyveit, a sajátjaimat is bárki ingyenesen letöltheti, meghallgathatja. De most nem is ez a lényeg.
   Ahhoz, hogy felolvassam, majd a rögzített szöveget megvágjam, egységes szerkezetbe szerkesszem, először a felolvasandó anyagot kellett összeállítanom. Nekiláttam hát a Magyar Elektronikus Könyvtárban fellelhető könyveimből kiszemezgetni az elmúlt másfél évtizedben született jegyzeteim közül azokat, amelyek nem csak adott időszakokra, pillanatnyi történésekre igazak. Ennek során minden eddig leírt szövegemmel, véleményemmel szembesülnöm kellett, ahogy a már-már elfeledett eseményekkel is. Eleinte azt gondoltam, világunk olyannyira megváltozott, hogy aligha találok majd másfél órányi anyagot, de ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy derült ki, hogy az egy hangoskönyvből akár három is lehet. Meglepett, hogy bár voltak idejét múlt témák, viselkedésünk, tetteink alig változtak, legfeljebb rosszabbodtak.
   A válogatásnál igyekeztem az énrám amúgy sem jellemző direkt politizálást mellőzni. Amennyiben korábban politikai történésekkel kapcsolatos véleményemet leírtam, az sem annyira egy-egy politikusra, mint inkább a jellemző folyamatokra irányult. Meglepett ugyanakkor, hogy kivéve a most hatalmon lévő egyszemélyi vezetőt (és ez nem pozitív kivétel részemről), az elmúlt másfél évtizedben rendre a történelemben alig-alig nyomot hagyó emberek osztották az észt, tették azt, amit tesznek most is velünk, vagyis hülyítettek bennünket.
   A témák némelyike mára okafogyottá lett, ilyen például a munkanélküliség, hiszen ma éppen, hogy munkásnélküliség van, néhány az államigazgatással kapcsolatos korábbi meglátásom, mert e téren oly nagy volt a változás, hogy ma már egyik-másik írásomhoz magyarázat kellene a gyorsan homályosodó emlékezet miatt. Gyorsult az ügyintézés, digitalizálódott a bürokrácia, miközben sok területen még több szabály nehezíti az életünket, fokozódott a társadalom megosztottsága, az emberek mások iránti gyűlölete, de hát ez utóbbiról tudjuk, hogy ennek elérése sikeres kormánycél volt.
   Bátran beválogathattam a felolvasandó anyagaim közé a türelmetlenségről, pusztuló egészségügyről, romló oktatásról, szegénységről írt soraimat, ahogy a túlnépesedés, környezetszennyezés helyzete sem lett jobb. S ha nem lettem volna finnyás és nem éppen más irányt szabtam volna az általam összeállítandó hangoskönyv témakörének, tulajdonképpen a politikai tartalmak is befértek volna, pedig másfél évtized alatt voltak személyi változások.
   Bizonyára velem együtt sokan érzik úgy: nem elég.

Bepillantás

Pár év óta növekvő érdeklődéssel figyelem a világűrről érkező híreket, információkat, az űrtávcsöveknek, a tudománnyal is foglalkozó tévécsatornák remek sorozatainak köszönhetően egyre-másra teszek űrutazást a végtelenben és bár tudom, hogy a világűr kíméletlen, az ember számára halálos és kibírhatatlan, mégis sokszor tűnik a távoli jövő szempontjából biztatóbb helynek, mint a túlnépesedett, egymásra acsargó emberi lényekkel zsúfolt parányi Föld.
   Ennek az érdeklődésnek köszönhetően szívesen nézem a leendő Mars-utazásokkal kapcsolatos különféle dokumentumfilmeket, hallgatom a csillagászokat, tudósokat. Kiváló sorozat például az Utunk a vörös bolygóra című tudományos és ma még fantasztikus film, amely jelenlegi ismereteinkre, tudásunkra alapozva mutat be egy, akár két-három évtized múlva már lehetséges Mars-missziót. A filmben az asztronauták a Marson töltött kilenc esztendő során virágzó, jól működő kolóniává fejlesztették korai, kezdetleges telepüket. Igen ám, de a küldetést finanszírozó állami űrügynökség már nem képes egyedül fedezni az expedíció költségeit, így a magánszektor előtt is megnyílik az út a vörös bolygó felé és a történések ettől kezdve válnak ismerőssé. Hamarosan megérkeznek ugyanis egy profitorientált vállalkozás bányászai a Marsra, és ezzel új fejezet kezdődik a történetben. Tapasztalatból tudjuk, ahol a tudomány az egyéni, vagy üzleti érdekek szolgálatára kényszerül, ott csak a pénz szava hallatszik.
   Mindez persze ma még csak a fantázia terméke, és egyelőre jó úton haladunk afelé, hogy ha már túl sokan leszünk e sártekén, hát meghódítsunk, élhetővé tegyünk magunknak egy másik bolygót, elsőként a Marsot, benépesítsük fajunkkal a Naprendszert, majd a messzi jövőben még távolabbi galaxisok bolygóit. Egyelőre képviselőink, a mars-autók térképezik fel mindazt, ami ránk vár. Sok más a vörös bolygóhoz küldött alkalmatosság mellett a Sojourner (Jövevény), Pathfinder (Úttörő), Curiosity (Kíváncsiság), Spirit (Szellem), Opportunity (Lehetőség) és pár napja pedig már az InSight (Bepillantás) készíti elő nekünk a terepet.
   Ha a nagyhatalmak addig eltekintenek a harmadik és egyben nagyon sokáig utolsó világháború lejátszásától, amely felé pedig öles léptekkel rohan a világ, talán még a mai hatvanasok is megélik az első ember Marsra lépését. Ettől persze a mi létünk és gyermekeink élete még nem fog gyökeresen megváltozni, nem úgy, mint a Föld klímájának tönkretételétől, a pár évtized múlva már akár tízmilliárd ember képezte földi zsúfoltságtól és még milliónyi mástól, amelyekkel az emberiség képes rontani saját sorsán.
   Eszközeink már ott vannak a Marson, az általuk küldött képek káprázatos látványt jelentenek számunkra, és miközben csodáljuk azokat, hinni akarjuk, hogy e történet végre a megszokottól eltérő lesz.

A hírolvasó

Egykor a tévébemondók szinte családtagok voltak, olyan emberek, akiket többnyire csak keresztnevükön emlegettek a nézők, lesték minden szavukat és el is hitték, amit mondtak. Pár évtized után aztán kezdtek kikopni a bemondók a tévéműsorokból és állandó képernyősökként, egy-egy műsor arcaként már csak a híradók hírolvasói, vagy a beszélgetős műsorok moderátorai, vagyis műsorvezetői maradtak meg, de ezek más műfajok.
   A mesterséges intelligencia révén most már olyan hírolvasó is van, „aki” szimpatikus arcvonásaival, hangjával, gesztusaival, tökéletesen bakimentes beszédével tájékoztat bennünket a világ dolgairól és még az álhíreket is igen hihetővé teszi, ha éppen alkotóinak erre van szükségük. A hírolvasó ugyanis látszólagos, azaz bár látja a néző, ő még sincs a stúdióban, csak egy program jeleníti meg a tévézők szemei előtt. S hogy nem a távoli jövőről beszélek, a Hszinhua kínai állami hírügynökségnél már be is mutatkozott a robot hírolvasó. Bemutatkozásakor elmondta, hogy folyamatosan fejleszti magát és nem csak 24 órában, hanem az év 365 napján lesz a nézők társa. Egyelőre csak egyetlen virtuális bemondóról van szó, de ne legyen kétségünk afelől, hogy rövid időn belül a sohasem fáradó, hibázó és gondolkodó hírolvasó robot a mindennapjaink részévé válik majd.
   Bevallom, hogy miután egykori tévésként majd’ negyed évszázadon keresztül lehettem jelen heti rendszerességgel a képernyőn és vezethettem végig műsorvezetőként egy-egy téma mentén beszélgetőpartnereimet az általam elgondolt célig, nagyon is taszít ez az új megoldás. Mert ma még csak a híreket olvassa fel a robot, de utána már a stúdióbeszélgetések is a mesterséges intelligenciák közöttivé válnak, ha lesznek egyáltalán, legvégül pedig élő emberként a tévében legfeljebb csak az intelligens robotoknak utasításokat adó programozók maradnak, amíg a robotok onnan is ki nem szorítják őket. A robot hírolvasók, műsorvezetők után ugyanis következnek majd az robot szerkesztők, vezetők, végül a vezérigazgató személye is feleslegessé válik, hiszen az érző, gondolkodó, ügyeskedő, törtető, karrierista élő személyek helyét elfoglaló mesterséges intelligencia sohasem kér fizetést, honoráriumot, részesedést, nem lesznek nehezen tűrhető allűrjei, nem kap idegrohamot, nem fog hisztériázni és követelőzni.
   A mesterséges intelligencia életünk mind több területén veszi át tőlünk a feladatunkat, lép a helyünkbe. Nem kellenek majd gyári munkások, szakácsok, felszolgálók, óvónők, tanárok, orvosok, nővérek és főleg politikusok hiszen ott lesznek az intelligens robotok. Végül már majd emberek sem kellenek a mesterségesen intelligens világba.
   Ha pedig a robotoknak több eszük lesz, mint nekünk, embereknek van, végre békés hely is lehet a Föld.

A gátló

Azt mindennap tapasztalhatjuk (már, ha észrevesszük), hogy milyen károkat képes okozni egy-egy hitelesnek tűnő információ és mennyire nehéz kiirtania azt a köztudatból, bármennyi cáfolat után is. De mi van, ha a hír egy ellenőrizhetően hiteles forrásból származik? Nos akkor is okozhat súlyos károkat.
   Ez történik napjainkban annak a hírnek nyomán, amely szerint a hatásos vérnyomáscsökkentők közül az ACE-gátlók 14%-kal jobban növelik a tüdőrák kockázatát, mint az angiotenzin receptor blokkolók, az ARB-k. Joggal teheti fel a kérdést az orvoslásban nemigen jártas polgár, hogy az a vérnyomáscsökkentő gyógyszer, amelyet háziorvosa sok évvel ezelőtt felírt neki, és amelyet ő napi rendszerességgel azóta is szed, nagyobb valószínűséggel vezeti egy alig gyógyítható betegség felé, mintha nem szedne semmit? Igaz, akkor meg a magas vérnyomás okozhatná a vesztét.
   A hír futótűzként terjed és mind többen fordulnak aggódva a háziorvosukhoz a kérdéssel, hogy akkor most mi lesz velük és mit kellene inkább szedniük? Vannak orvosok, akik bűncselekményként értékelik a hír terjesztését, mert nem tapasztalták praxisukban, hogy valaki a vérnyomáscsökkentő szedése következtében lett volna tüdőrákos. Igaz, az összefüggés még csak fel sem merült eddig a köreikben.
   Az egész riadalom azzal kezdődött, hogy az egyik egészségügyi szakportál közzétette annak a kutatásnak az eredményét – és amit számtalan hazai hírportál, újság is átvett – amely szerint az ACE-gátlók rövid idejű használata igen hatásos a magasvérnyomás-betegség kezelésére, azonban hosszú használat mellett megnövekedhet a daganatos betegségek gyakorisága. Az angliai kutatásban közel egymillió nagy-britanniai beteg adatait elemezve speciálisan a tüdőrák gyakoriságára gyakorolt hatást vizsgálták. Az adataik megdöbbentőek, mert a kutatásból kiderült, hogy az ilyen hatású gyógyszerek következményeként öt év rendszeres szedés után 22, míg tíz év után már 31 százalékkal nő a tüdőrák kockázata. Azt azért tegyük hozzá, hogy a kutatók tanulmányhoz írt közleménye szerint is hosszabb megfigyelésre lesz szükség a következtetések levonása érdekében, ráadásul a kutatók sem javasolják, hogy e szereket kivonják a forgalomból, mert amúgy kiváló vérnyomáscsökkentők.
   Miután világszerte milliók szednek angiotenzin-konvertáló enzimet gátló hatóanyagot (ACE-gátlók) tartalmazó vérnyomáscsökkentőket, most nagy az ijedtség, vannak, akik a hírek hatására már érzik is magukon a tüdőrák jeleit, és az azonnali gyógyszerváltás igényével keresik fel orvosukat.
   A laikus, vagyis gyógyászai ismeretekkel csak átlagos szinten rendelkező ember most retteg, amikor beveszi napi piruláját és abban reménykedik, hogy hamarosan egy másik kutatócsoport mindennek ellenkezőjét bizonyítja majd be.
   Bonyolult világban élünk.