Oldalletöltések száma: 9230102
2019. június 20. csütörtök 15:27,
Rafael napja van.

Kutyagyilkosok

Állatkínzás miatt indult nyomozás egy 33 éves zalaegerszegi férfi ellen, aki kutyájának nyakára súlyt kötött, majd bedobta egy tóba. Ugyancsak állatkínzás miatt állhat bíróság elé az az 51 éves inárcsi férfi, aki felakasztotta kutyáját egy fára, míg egy férfi a Békés megyei Medgyesbodzáson engedély nélkül tartott lőfegyverrel ölte meg szomszédja kutyáját. Három hír a napjainkban megjelentek közül.
   Sokszor elszomorít, hogy egyre nehezen döbbenek meg az emberi gonoszságon, hiszen nagybani hírfogyasztó vagyok és rendre értesülök a világban zajló gyalázatos események áradatáról. Már fel sem kapom a fejem arra – bevallom szégyenkezem is emiatt –. hogy ha a világ valamelyik zugában öngyilkos merénylő, egy gyáván megbúvó orrgyilkos robbantja fel magát, vagy egy robbanószerrel megtömött autót, szeméttárolót, bármit, csakhogy valamilyen zavaros eszme ürügyén ártatlanokat küldjön a másvilágra. Nemkülönben csak rövidtávú sajnálkozásomra futja a természeti katasztrófák sújtotta vidékek lakóinak nyomorúságos sorsa, hiszen a városok túlzsúfoltak, a környezetet oly módon terheljük és károsítjuk, hogy nyilvánvalóan be kell következniük a tragédiáknak. Persze együttérzek embertársaimmal, ha tehetem el is küldöm támogatásomat a rászorulóknak, csak már nehezen tudok dönteni, hogy kinek is segítsek, oly sok a károsult, a pórul járt ember.
   Mindezekkel csak azt akartam bizonyítani, hogy nem vagyok érzéketlen, még ha a tragédiák híráradatában meg is keményedett a kéreg a szívem körül. De sohasem tudok megbocsátani olyan embereknek, akik állatokon vezetik le frusztráltságukat, brutalitásukat, gyilkolási hajlamukat. A világot ugyanis nem az állatok, hanem mi, emberek tettük nehezen élhetővé.
   Biztosan akad, aki szememre veti, hogy azt az állatot is leöli valaki, amelynek húsát ebédre elfogyasztom. Ez valóban így van és időnként el is fog a rossz érzés miatta, de végül is az ember vegyes étrendű lény, akinek húsra is szüksége van a létezéséhez. Korábban ezt vadászattal szerezték meg őseink, ma remélhetően a lehető legkevésbé rémisztő és fájdalmas módon ölik meg a húsállatokat az erre szakosodott üzemek szakemberei.
   A Facebookon remek tanácsokat lehet olvasni arra, hogy mit kellene tenni az állatkínzókkal, állatgyilkosokkal, bár ha ezeket betartanánk, mi is olyanokká válnánk, mint az embernek aligha nevezhető lények. Úgy gondolom, a törvényeket kellene oly módon alakítani, hogy aki alantas szándékból, szórakozásból állatot öl, az olyan elrettentő büntetést kapjon, amely talán elveszi a hozzá hasonlók kedvét az állatok kínzásától.
   Ne legyen kétségünk: aki ma dühében legyilkol egy kutyát, az legközelebb talán a szomszédjára vadászik majd.

Lopakodó invázió

Igen zűrös világban élünk, könnyen megbolondul ember, természet egyaránt. Például agyamentek késelnek, gázolnak és robbantanak ártatlanokat, s csoda, hogy a világtörténelembe bekerülni akaró, önmagukat jelentősen túlértékelő politikusok még nem robbantották ki a harmadik világháborút. De megzakkant a természet is, hiszen augusztus vége felé például negyvencentis hó esett az osztrák és olasz hegyekben, aztán persze megint gondol egyet a változó klíma és visszahozza a nyárias meleget.
   Ilyen világban nem csoda, ha a természet tagjai, a növények, rovarok, állatok is eltávolodnak – ha nem éppen kipusztulnak – élőhelyükről és új területeket keresnek maguknak, ahol fenntarthatják fajukat. Egyelőre nagyon sok faj áll vesztésre a legfőbb természetalakítóval, vagyis az emberrel vívott élet-halál küzdelmében.
   Szembe kell néznünk a tényekkel, oly módon vagyunk aktívak és módosítjuk környezetünket, a Föld megszokott rendjét, hogy planétánknak kezd elege lenni belőlünk és egyre másra küldi a mind keményebb figyelmeztetéseket. Ha például arra nem jövünk rá, hogy korlátozni kellene saját fajunk túlszaporodását, nemhogy unokáinknak, de már gyermekeinknek sem lesz a bolygónk igazán élhető hely és e helyzetbe már mi is belekóstolhatunk.
   Korunk egyik nagy problémája a háborúk, nyomor, élelem- és vízhiány elől menekülő milliók befogadása, ellátása, vagy éppen kitiltása a szerencsésebb országokból. De van a migrációnak egy olyan formája is, amely ellen vajmi kevés a jól megépített kerítés, az állig felfegyverzett katonaság, rendőrség, vagy éppen a jobb körülmények között élő helyi lakosság gyűlölete. Az invazív fajok ugyanis nem kérnek bebocsátást, mire felocsúdunk, már meg is keserítik az életünket.
   A klímaváltozásnak – na és persze a repülőjáratoknak, a világ minden tájáról mindenhova küldött, árukkal teli konténereknek, az embermilliók utazásainak is – köszönhetően olyan invazív, vagyis nem őshonos fajok jelennek meg világszerte, amelyek életerősek, agresszívak és kiszorítják az adott táj őshonos növényeit, rovarjait, állatait. Sokan kedvelik például a katicabogarat, de mostanában még többen küzdenek ősszel a lakásokba is befészkelő harlekinkaticák vagy az ázsiai poloskák tömegével. De ilyen inváziós faj a gyapottok-bagolylepke, tölgy csipkéspoloska vagy a szelídgesztenye-gubacsdarázs is. Legújabb ellenségeink közé tartozik az ázsiai tigrisszúnyog, az ázsiai bozótszúnyog és a koreai szúnyog. És egyre több a növények között is az inváziós faj, mint például az ecetfa, kései meggy, a turkesztáni szil, nyugati ostorfa, az ezüstfa, bálványfa. A felsorolás természetesen közel sem teljes és várható, hogy rendre újabb betelepülő fajokkal küzdhetünk majd meg.
   Önsorsrontásból jelest érdemel az emberiség.

Éltető bizalmatlanság

Manapság a férfiemberek üdvözlésként kezet fognak. Bemutatkozáskor, vagy hivatalos alkalmakkor a hölgyek is. A kézfogás szokása a középkorig nyúlik vissza, akkortájt, aki csak tehette fegyvert viselt, hiszen aligha bízhatott meg a szembejövőben, mert az akár rabló, vagy orrgyilkos is lehetett. A férfiak védekezésként tőrt, később kisebb pisztolyt rejtettek a ruhájuk ujjába, vagy fogtak a markukban.
   Amikor két ember találkozott és szóba elegyedett egymással, hogy bizonyítsák, nincsenek rossz szándékaik, nyitott tenyerüket egymás fele nyújtották és kezet fogtak. Így kiderülhetett, hogy nincs fegyver a kezükben, a másik ember bizalommal lehetett irántuk.
   A bizalom mindmáig az egyik legfontosabb emberi hit, magatartás és elvárás, amellyel embertársaink felé fordulhatunk, sőt kijelenthetjük, hogy bizalomra épül az egész világunk. Bízunk abban például, hogy az utakon mindenki betartja a közlekedés szabályait és mi aznap este is saját otthonunkban, ágyunkban hajthatjuk álomra fejünket, nem pedig egy kórház intenzív osztályán, netán ugyanannak az intézménynek a hűtőkamrájában. Ugyancsak bízunk abban, hogy minden szakember jól teszi a dolgát és ezért nem kapunk mérgezett, vagy romlott ételeket a boltokban, éttermekben, szobánk mennyezete nem szakad ránk éjszaka, nem dől össze a házunk, a gyógyszer, amit beveszünk gyógyítani fog és nem ártani, ahogy orvosunk sem.
   S miközben bizalommal vagyunk mások iránt egyszer csak kapjuk a hírt, miszerint az egyik fejlett európai országban nagyhirtelen leszakad egy híd, járműveket és persze benne emberek sokaságát magával rántva a mélybe, agyonnyomva életüket. Vagy az ember szedi a vérnyomáscsökkentőjét, aztán reggel olvassa, hogy kivonják a forgalomból, mert amit ő évekig bevett, szennyezett.    Megnyugtatónak aligha nevezhető, hogy „csak” minden ötezredik ember lesz rákos tőle. De hisz a bizalommal lévő ember az autóbuszvezetőben, hogy nem vezeti járművét egy híd pillérének és nem ég a járműben sok utassal együtt, hogy a pilóta nem csak felviszi a felhők fölé, de biztonságban meg is érkezik majd vele a másik repülőtérre. Bízik a pénzügyekkel foglalkozó vállalkozásokban is, amelyek kisbefektetők megtakarításaiért ígérnek komoly nyereséget, majd persze megbuknak és a befektetők futhatnak a pénzük után.
   És persze bízunk választott vezetőinkben, remélve, hogy hatalomra jutva nem csinálnak a demokráciából diktatúrát és közben nem lopják el közös vagyonunkat, dúsgazdaggá téve családjukat, barátaikat, nem veszítenek össze bennünket eddigi szövetségeseinkkel, szomszédjainkkal és nem sodornak háborúba bennünket.
   Lehet, hogy mégiscsak a bizalmatlanság a hosszabb élet titka?

Hetvenkét százalék

Felmérések szerint Magyarország az egyik leginkább unióbarát ország, már ami a lakosságot illeti. Egy tavalyi felmérés szerint az Európai Unió 28 tagállamának polgárai közül az írek 90 százaléka tartja előnyösnek a tagságot és a máltaiak, litvánok, luxemburgiak, lengyelek, dánok, észtek több mint nyolcvan százaléka is így gondolkodik. A németeknek 77, míg a magyaroknak majdnem háromnegyede, pontosabban 72 százaléka unióbarát.
   Ezeket az adatokat és az unióból jövőre kilépni kívánó Nagy-Britanniára váró, előrevetített gazdasági visszaesést nézve sok euroszkeptikus is csendesebb mostanában. Bár a magyar kormányfő szerint hazánk gazdasága olyan erős, hogy nem szorulunk senki pénzére, ez amellett, hogy önbizalmat és erőt sugárzó kijelentés, sajnálatos módon köszönőviszonyban sincs a valósággal.
   A minap látott napvilágot a VoxEU portálon három kutató-közgazdász dolgozata, amely azt vizsgálta, hogy mi lenne az egyes tagországokkal, ha nem lennének EU-tagok és nem részesülnének az egységes piac előnyeiből. Az adatokból kiderült, hogy az áruforgalmat átlagosan 109 százalékkal növelte meg az egységes piac, míg a szolgáltatások 58 százalékkal magasabb szinten vannak, mint lennének EU nélkül és a jóléti előnyök is átlagosan 4,4 százalékkal magasabbak.
   Hazánkat egyetlenként még nevesíti is a tanulmány (talán éppen egyszemélyi vezetőnk EU-fóbiája okán) példaként említve, hogy milyen sokat profitálhat egy ország az európai piachoz tartozással. A tanulmányt készítő közgazdászok szerint az egységes piac nélkül legjobb esetben is a magyar GDP 4,7 százaléka hiányozna, de akár 17,7 százalékos is lehetne az elmaradásunk a jelenlegi állapothoz képest.
   És akkor még szót sem ejtettünk a nyitott határokról, arról, hogy ha jobb megélhetésre vágyunk, hát szerencsét próbálhatunk más országokban is, vagy hogy téli síelésünknek, nyári tengerparti utazásunknak csak saját anyagi lehetőségünk szab határt és nem egy sorompóval, géppisztolyos határőrökkel megerősített fizikai akadály. Az előnyök igencsak szerteágazóak, aki ezt nem látja, annak komoly gondjai lehetnek a valósággal, vagy éppen saját hatalmi, pénzügyi érdekei mondatnak vele mást.
   Nem árt azon sem elgondolkodni. hogy vajon mi vezérli az eurószkeptikusok gondolkodását, tetteit. Lehet, hogy az unió lassú döntési folyamatai, a határozatlannak tűnő és sokfelé húzó parlament, az újraválasztásukért küzdő nemzeti politikusok egyéni érdekei. Nyilván lehetne mindez jobb is, például – és ez nagyon nem teszik a nemzetállamok önállóságát mindenek felett tartóknak – egy valóban egységes Európai Egyesült Államok formájában.
   Persze lehet, hogy az sem lenne az igazi, de tény, hogy a nemzetállamok a történelem során előbb vagy utóbb mindig háborúba keveredtek egymással. Annál pedig majdnem minden jobb.

Üres ház

Szerencsés vagyok, mert olyan táján élek az országnak, ahol nemhogy elnéptelenednének a települések, de látványosan növekszik a kisvárosok, községek lakosainak száma, ennek következtében nagyjából elfogytak az önkormányzati építési telkek, az eladó házak, nyaralóépületek pedig az utóbbi egy-két évben látványos megdrágultak. Mindez hazánk nem minden tájára jellemző, hiszen a KSH adatai szerint az országban már több mint félmillió lakás vagy ház áll üresen. Gondolom senkit sem lep meg, hogy az üres lakások aránya Budapesten, Pest megyében és a közép-dunántúli régióban a legalacsonyabb, míg Észak-Magyarországon közel minden ötödik ingatlan lakatlan és országosan az ezer lakosnál kisebb falvakban már minden negyedik ház üresen áll.
   Aki már küzdött a feladattal, hogy saját lakáshoz jusson, talán elképzelni sem tudja, hogy békeidőben mi vezethet ahhoz, hogy valaki, vagy éppen egy egész család fogja magát, felkerekedjen és magára hagyja féltett házát, telkét, nehezen mozdítható javait. Természetesen egy-egy ház, lakás elnéptelenedésének számtalan oka lehet, például a család fiatalabbjai másfelé próbálnak találkozni szerencséjükkel, vagy meghal az utolsó családtag is és nincs, aki lakja az ingatlant, esetleg gazdaságilag oly elmaradott a környék, hogy se közel, se távol nem akad megélhetési lehetőség, vagyis az életben maradáshoz menni kell. De ilyen tömegesen?
   Ahogy az adatokból kiderül, a rendszerváltásig a hazai ingatlanok öt százaléka állt üresen, azóta folyamatosan nő az arányuk és mára már a 4,4 millió ingatlanból körülbelül 560 ezer nem lakott, s ezek közel fele ötezer lakosúnál kisebb településeken található.
   Ha ingatlanonként csak két emberrel számolunk, akkor is ez meghaladja az egymillió egyszázezer embert. Tudjuk a statisztikákból, hogy folyamatosan csökken hazánk népessége, már régen nem élünk tízmilliónyian e kis országban és azt is, hogy jelenleg mintegy hatszázezer ember külföldön keresi boldogulását. De ez nem lehet magyarázat az üres ingatlanok tömegére, hiszen a külföldön boldogulni akarók jelentős része remélhetően haza fog térni és akkor szükségük lesz korábbi lakásukra, vagyis távollétükben esetleg bérbe adják, lakja valaki a családból, vagy ha nem, akkor is fenntartják, fizetik az adóját, közköltségeit. Vélhetően sokan viszont úgy hagyták el házukat és hazájukat, hogy oda ők már sohasem akarnak visszatérni.
   Hamarosan életbe lép a kormány hajléktalanokat sújtó rendelete. Az utcán élő szegények egy része nem is hajlandó más életvitelre, de talán azok, akik szívesen vennék, ha állandóan fedél lenne a fejük felett, amennyiben tehetnék és a kormányzat ebben segítené őket, áttennék székhelyüket akár egy kis faluba is.
   Ahol legalább fedél alatt fagyhatnak meg, halhatnak éhen.

Amennyit érünk?

A nyolcvanas évek közepén egyik ismerősöm Nyugat-Németországba disszidált nagybátyja látogatott haza, mégpedig egy akkoriban mifelénk luxusautónak számító kocsival. Többen is szájtátva nézegettük az amúgy használtan vett és már javakorabeli autót, hogy milyen jó lehet nyugaton élni, ahol ilyen járművet vehet bárki magának.
   Aztán kiderült, hogy a negyvenes éveiben járó férfi jó ideje munkanélküli segélyből tengeti az életét. Igaz, az a segély akkoriban jelentősen meghaladta a keresetemet, de azért abból odakint ő sem élhetett gondtalanul, még ha jutott belőle autóra, lakhatásra, láthatóan jó ruhákra és utazásra is. Nekünk viszont itt volt a teljes foglalkoztatottság, a hétvégi húsleves és rántott hús, a szocialista erkölcs és tudat. Mégis joggal tehettük fel a kérdést, vajon mi mikor fogunk legalább annyit keresni, mint amennyit odakint egy munkanélküli kap segélyként?
   Az elmúlt több mint harminc évben a világ igen nagyot változott, olyannyira, hogy már nálunk is kapitalizmus van, vagy volt legalábbis egy darabig, merthogy most mi van, azon sokan törik a fejüket. Viszont semmivel sem indokolható, hogy akármilyen irányba is változott a világ, a magyar dolgozók messze alulfizetettebbek, mint a nyugati, és nagyon sok kelet-közép-európai társuk.
   A minap nézegettem az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet statisztikáját, amely szerint tavaly bruttó 22 576 dollár volt az átlagos kereset Magyarországon, és ez a második legalacsonyabb a szervezet 36 tagállama között. A statisztika szerint egy ledolgozott munkaórára vetítve 13 dolláros, vagyis a jelenlegi árfolyamon több mint 3500 forint átlagfizetés jut egy magyar munkavállalónak, amivel a ledolgozott órák számát figyelembe véve a miénknél csak Mexikóban alacsonyabb az átlagos éves kereset. (Azért jegyezzük meg, hogy a fenti számok erősen eltúlzottnak tűnnek, hiszen közel bruttó 510 ezer forintos havi átlagfizetést jelentenének és ez nem egyezik a KSH adataival.)
   Mára sokaknak lett elege a hazai kilátástalanságból, ők jobban fizető országokban keresik a boldogulásukat, nyomukban viszont munkaerőhiány lépett fel, ez pedig emeli a béreket. Igen ám, de hiába dicsekednek a politikusok azzal – na nem a maguknak megszavazott havi kétszázezres béremeléssel, arról mélyen hallgatnak –, hogy már 320 ezret is meghaladja a magyar havi átlagkereset (érdemes összevetni a fenti OECD adattal, vagyis a valós helyzet még rosszabb), ha mindez például vidéken alig tapasztalható és ha igen, ebből akkor is csak több mint százezerrel kevesebbet vihet haza a dolgozó.
   Így aztán aki boldogulni akar elmegy, vagy megszakad a munkában és korán meghal.

Vámháború

A minap olvastam az egyik gazdasági portál cikkében, hogy micsoda örömöt váltott ki az amerikai mosógépgyártó cég elnökéből az a hír, miszerint szeretett elnöke a külföldről Amerikába bevitt mosógépekre vámot vetett ki. A Whirlpool elnöke már a dél-koreai versenytársak felett aratott győzelmüket ünnepelte és felvetetett üzemeibe újabb 200 munkást a várhatóan megnövekvő hazai mosógépkereslet kielégítésére.
   Azán gyorsan a valóságra ébredt. Nemhogy növekedett volna a cég gépei iránt a kereslet, de jelentősen csökkent. Ennek oka, hogy kedvenc vezetője ugyancsak vámot vetetett ki az acél és alumínium importjára, és mily furcsa, e két anyag alapvetően szükséges a mosógépekhez, amelyek viszont a vámok miatt megdrágultak. Sok amerikai mindezek nyomán elnapolja új mosógépvásárlását és inkább megjavíttatja a régit, jó lesz az addig, amíg észhez tér a vezetőjük. Vagy jön egy okosabb.
   Maradva továbbra is az amerikai példáknál, elgondolkodtató, hogy mennyire nem tanulnak a rossz vezetők az elődök badarságaiból. Például az 1928-ban megválasztott Hoover elnök választási kampányában a mezőgazdaság megmentését tűzte ki célul maga elé. Persze védővámokkal. Igen ám – ahogy ez a Qubit.hu nagyszerű összeállításában olvasható – a kongresszusi képviselők nem voltak hajlandók támogatni a különböző mezőgazdasági vámokat anélkül, hogy az ő államuk vagy körzetük ne kapott volna valamit. Mindenki talált egy ottani megmentendő iparágat, aminek importjára vámot követelt, ez volt az ára annak, hogy megszavazza a többit. A vámőrület végeredményeként összesen 800 termékre vetettek ki importvámot a vámtörvényben.
   A politikusok leginkább csak az orrukig látva nem vették tudomásul, hogy mindennek megvan a tovagyűrűző hatása. A gazdaság egy igen bonyolult rendszer, ahogy a nemzetközi kereskedelem is. De arról sem szabad elfelejtkezni, hogy ahogy az 1930-ban életbe lepett amerikai vámtörvényre, a mostani elnök vámháborújára is azonnal érkezik viszontválasz az amerikai termékekre kivetett vámokkal.
   És az eredmény? A termékek drágábbak lesznek, emiatt csökken irántuk a kereslet, a gyáraknak kevesebbet kell előállítaniuk, ezért elbocsátások lesznek, ezzel pedig kevesebb lesz a fizetőképes vásárló, vagyis még kevesebbet kell termelni és máris kész a válság. Mondanom sem kell talán, ahogy Hoover elnök is magasról tett az 1028 közgazdász által aláírt tiltakozásra, úgy tesz a mai amerikai első ember is a figyelmeztetésekre, visszaigazolva a magyar közmondás nemzetközi igazságát: akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott hozzá.
   Ha mindezt végiggondoljuk, beláthatjuk: menthetetlen a világ.

Szopizás

Na kérem, ha eddig bárki is azt hitte volna, hogy nincs szebb és hasznosabb tevékenység, mint amikor egy édesanya megszoptatja kicsinyét, hát kijelenthetjük, ez nagy tévedés. A legtanácsosabb, ha nem adja gyermeke szájába a mellét, hanem leballag a sarki patikába és tápszert vesz neki. Gyorsan tegyük hozzá, hogy e kijelentés tartalmát az amerikaiak igen érdekes (kérem ezt a jelzőt a megfelelő szóval helyettesíteni) első embere támogatja, de nagyon erősen.
   A minap kelt szárnyra a The New York Times című amerikai napilap híre, miszerint az Egyesült Államok tavasszal Genfben megpróbálta megakadályozni, hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) elfogadjon egy olyan határozatot, amely a szoptatás fontosságát hangsúlyozta. Mily meglepő, az amerikai álláspont egybeesett az amerikai csecsemőtápszer-gyártók álláspontjával.
   Ahogy a Magyar Távirati Iroda megjegyzi, „az amerikai küldöttség keményen, de sikertelenül dolgozott azon, hogy a WHO közgyűlése ne fogadja el azt a határozatot, amely évtizedes tudományos kutatásokra alapozva a szoptatás fontossága mellett foglalt állást és felhívta a figyelmet arra is, hogy az egyes országoknak korlátozniuk kellene az anyatejet helyettesítő tápszerek pontatlan vagy félrevezető reklámozását.” Az amerikaiak Ecuadort és még vagy egy tucatnyi, főleg afrikai és latin-amerikai országot fenyegetettek meg támogatásmegvonással, ha nem állnak melléjük.
   Eddig a hír, amelyen nehéz nem felidegesítenie magát az embernek. Mindenfajta kutatás szerint egy ember gyerek-, majd felnőttkori egészségét, anyjához való kapcsolatát is erősen meghatározza, hogy édesanyja meddig szoptatta, hogyan táplálta. Azt is tudjuk, hogy egy csecsemőnek nincs és nem is lehet hasznosabb élelme, mint az anyatej, amely minden olyan táplálékot, védőfaktorokat tartalmaz, amely lehetővé teszi, hogy a kicsiből egészséges és boldog gyerek, majd ifjú váljon, bár ez utóbbiért még tenniük kell a szülőknek, majd az oktatóközösségeknek is valamit.
   A hír szerint az amerikai delegáció ki akarta vetetni a határozat szövegéből azt a mondatot, amely arra szólította fel a kormányokat, hogy „védelmezzék, megkönnyítsék és támogassák a szoptatást”, valamint töröltetni akarta azt a bekezdést, amely azt javasolta a politikai döntéshozóknak, hogy korlátozzák a tápszerek reklámozását.
   Mindez jól mutatja, hogy mi fontos a hatalommániásoknak. Ha az segíti hatalomra jutásukat és maradásukat, a korlátlan fegyverhasználatot támogatják, esetleg nem létező ellenségekkel riogatnak, és védik meg népüket tőlük, míg ha érdekük úgy kívánja, a tápszert népszerűsítik az anyatejjel szemben.
   De azért jó tudni, hogy az édesanyák még akkor is szoptatni fognak, amikor a mostani akarnokokra már senki sem emlékszik majd.

Műanyag

A műanyagok mesterséges úton előállított, vagy átalakított óriásmolekulájú anyagok, szerves polimerek. De ezt a legtöbben nem is tudják, csak használják mindazt, amelyet ezekből az anyagokból állítanak elő számukra.
   A műanyag az emberiség nagy találmánya, olyan anyag, amellyel olcsóbbá vált a tömegtermelés, és megfizethető árúvá a termék. Ennek köszönhetjük, hogy a golyóstollunktól, a ruházatunk anyagán, a gyerekek játékain át, a tévékészülékünkig, az autótól, az űrhajóig jószerével mindenben van műanyag, vagy éppen egészében abból készül és amely műanyagot laza mozdulattal dobunk szemétre, ha a belőlük előállított tárgy már nem kell nekünk. Innen pedig számtalan úton és módon jut el a talajba, élővizeinkbe, onnan pedig a természet körforgásának köszönhetően belénk. Mi meg jól megbetegszünk tőle, ahogy a bennünket körülvevő élővilág is.
   Nincs mostanában olyan nap, hogy egy-egy hír ne figyelmeztetne bennünket arra a veszélyre, amelyet a műanyagok jelentenek a világunkra. A tengerekbe, óceánokba évente sok millió tonnányi kerül belőlük, a műanyag mikroszemcsék már ott vannak a halak, tengeri élőlények szervezetében is. A műanyag megszennyezi a folyókat, föld alatti víztartalékainkat, és a legújabb kutatások szerint már a kristálytiszta ásványvízzel is műanyagot iszunk.
   Környezetünk nagy bajban van és vele együtt mi is. Évente több mint 300 millió tonnát gyártanak világszerte ebből az olcsón előállítható és változatosan felhasználható alapanyagból, a felét ráadásul egyszer használatos tárgyakhoz. Nyilvánvalóan tenni kell valamit a hulladékkal, mert a helyzet mind tarthatatlanabb, de az is tény, hogy műanyag nélkül rövid úton dőlne össze megszokott világunk.
   Szinte naponta jelzi egy-egy nagy gyár, hogy leállítja egyik-másik műanyag termékének gyártását, a szupermarketláncok is versenybe kezdtek, ki, minek az árusításával hagy fel. De erre utasít jogszabályaival az Európai Unió is. Így rövid távon elveszítjük a műanyag szívószálakat, tányérokat és poharakat és még néhány közkedvelt, de eldobható eszközünket. Ez is hatalmas vállalás és óriási tétel, de lássuk be, csak csepp a műanyaghulladékok tengerében.
   Újságíróként tudásom, szakmai ismeretem a műanyagok terén igen véges, nem is feladatom, hogy javaslatot tegyek a probléma megoldására, amelyre egyelőre nálam jóval okosabb szakemberek sem találnak rá. Sok multinacionális vállalat kísérletezik újrahasznosított vagy műanyaghelyettesítő bioalapú anyagokkal, vagyis a gyártók is érzik már a felelősségüket.
   Ahogy éreznünk kell nekünk is, amikor egy műanyag tárgyat a szemétbe hajítunk.

Forintjátszma

„A kormány képtelen kezelni az egyre súlyosbodó válságot. Ezt láthatjuk a 300 forintos euróban…”
   Ezt a 2009. februári idézetet az állampárt honlapján lehet olvasni az internet jóvoltából, amely, mint tudjuk, nem felejt. S bár a mondatot sokan, még vezető politikai szereplők is a most országló miniszterelnöknek tulajdonítják, akik szerint az egyszemélyi vezető azt mondta: „az a miniszterelnök, akinek a kormányzása alatt az euró 300 forint fölé emelkedik, az nem tud kormányozni, és le kell mondania!”. Nos, nagy biztonsággal állítható, hogy ez nem igaz. Igaz viszont a jelen írás bevezető mondata, amelyet a párt azóta az Európai Unió kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosává lett egykori frakcióvezetője mondott.
   A lényeg persze messze nem az, hogy ki, mikor és mit mondott, hiszen az akkori helyzetben – ellenzékben – elhangzott szavak ma, kormányon már messze nem igazak, meg aztán az azokra vonatkozott és nem ezekre. Szóval a világ és a helyzet folyamatosan változik, ahogy a szöveg is.
   Cikkem írásakor éppen 330 forinton állt az euró, vagyis mindazoknak, akik most készülnek külföldre nyaralni és nem spájzoltak be a szebb monetáris időkben az olcsóbb uniós valutából, nagyon drága lesz a nyaralásuk. Rendben, mondhatja a forint gyengülésének hírét olvasva az ember, nem megyek külföldre, jó nekem itthon is, jóval olcsóbban megúszom majd az egészet. Aki így gondolja, jól gondolja, hiszen megspórolja a tetemes útiköltséget, a főidényben minden turizmusra épülő országban eget csapkodó szolgáltatási árakat, illetékek kiadásait. Igen ám, de a rossz forint-euró viszony kihat az itthoni árakra is, hiszen hazánk nyers- és alapanyagokban, energiahordozókban szegény, technológiában meg még nem eléggé fejlett ország, vagyis szinte mindenhez szükségünk van külföldről származó segítségre. Az pedig pénzbe, és a gyenge forint miatt még több pénzbe kerül. Nekünk, persze.
   Mondják a pénzügyi szakértők, hogy a gyenge forint igen kedvező a spekulánsoknak és a Magyar Nemzeti Banknak, ők ugyanis nagy nyereségre tehetnek ezzel szert. Kérem, még véletlenül se gondolják, hogy e két pénzügyi résztvevő között egyenlőségjelet teszek, de mint tudjuk, a haraszt nem zörög, ha annak nincs oka.
   Azt látjuk, hogy a nemzeti pénzintézetünk unortodox vezetője minden módon akadályozza az inflációt, amelyért avatatlan ésszel gondolkodva még szívből gratulálhatnánk is neki, de más pénzpiaci szakértők és ipari résztvevők szerint ez éppen a gazdaság fejlődését akadályozza, vagyis rosszat tesz vele nekünk.
   A bérből és fizetésből, vagy csekélyke nyugdíjból élő emberek többsége persze mindezt nem érti, legfeljebb csak azt, hogy megint bábu lett valamilyen társasjátékban.