A csekk

Nemrégiben Stendhal Pármai kolostor című regényét hallgattam meg hangoskönyv formájában. A történet vége felé idős mentora igazítja el az ifjú főszereplőt, nagyjából azzal, hogy ha tehetős vagy, jövedelmed egytizedét a szegényeknek kell adnod. S bár a történet messze a régmúltban játszódik az akkori városállam Parmában, amely legfeljebb csak a hatalomvágy, a gonoszság, a politikai intrikák, az emberi kapzsiság és néhány más hasonlóan örök érvényű emberi tulajdonsággal, cselekedettel hasonlít mai világunkra, a fentebb nagy vonalakban idézett mondat máig érvényes igazság. Mert ha tehetjük, valóban szükséges a lehetőségeink engedte kereteken belül segíteni a rászorulókat.
   Nem szoktam dicsekedni vele, de jónéhány általam arra érdemesnek tartott szervezetet támogattam és támogatok ma is kisebb összegekkel, amelyek engem még nem vágnak a földhöz, de amennyiben hozzám hasonlóan sokan adnak ennyi pénzt, a segítőszervezet máris tudja tenni vállalt dolgát. Így kerültem mintegy másfél évtizeddel ezelőtt kapcsolatba egy speciális betegségben szenvedő gyermekek gyógykezelését támogató alapítvánnyal, amelynek néhány alkalommal küldtem támogatást. Aztán a rájuk szánt összegnek más, általam még fontosabbnak tartott helyet találtam.
   Bár én elengedtem őket, nem így az alapítvány engem. Azóta is mind sűrűbben kapok tőlük egy helyes, hosszú borítékot, benne nyomtatott ismertetővel, a nevemre kiállított, bár összeget nem tartalmazó csekkel. Legalább egy tucat éve úgy, hogy egyetlen fillért sem küldtem azóta számukra.
   Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon miért éri ez meg nekik? A sárga csekk, a rányomtatott névvel, címmel, a boríték ára, az alkalmazott munkabére és persze a mind borsosabb postai költség együttesen már tisztességes összeget tehet ki, amelyet megtakaríthatnának. Gondolom nem vagyok egyedül e téren, akár százak, vagy ezrek is járhatnak ebben a cipőben, és a nekik címzett levél is az enyémhez hasonlóan a legcsekélyebb haszon nélkül landol a kukában.
   Elismerem, lehet, hogy rosszul gondolkodom, mert ha például csak egyszer is engedek a nagy nyomásnak – novemberben egyetlen napon két ilyen küldeményt is kaptam, egyet névre szólóan, egyet csak úgy, biankó módon –, ha csak egy kicsit is figyelmetlen vagyok és valamelyikre befizetek pár ezer forintot, máris a rám fordított egy-két évi költségeket kifizettem. És ha sok figyelmetlen társam akad, akkor már nyereséges is lehet ez az alapítványi vállalkozás.
   Nem tudom hány önmagának hasonlóan hangzatos és első ránézésre nemes célt kitűző alapítvány működik így, de ha sok, akkor komoly baj van. Ugyanakkor az is meglehet, hogy az erőszakosnak tűnően gyűjtögető alapítvány is tele van jó szándékkal és az összelapátolt pénz valóban fontos célt szolgál.
   De tényleg csak így mehet?